Megadeth-Dystopia

Megadeth: Dystopia

Függetlenül attól, hogy egy metal zenét kedvelő ember szereti, vagy utálja, esetleg hallgatja vagy nem a Megadeth zenéjét, az esetek legnagyobb részében mindig van véleménye Mega Dave ’bá és csapatának munkásságáról. Függetlenül attól, hogy nincs hangja (de mégis összekeverhetetlen máséval), éktelen baromságokat tud nyilatkozni és imádni valóan viselkedni, megosztó személyisége épp annyira közvélemény tárgya, mint zenekara, a Megadeth munkássága, magyarul, megkerülhetetlen. Mivel az utolsó, általam csak Supershitnek (nem vészesen szar az, csak nálam valahogy sosem talált jó fülekre) hívott Super Collider óta történt egy s más a Megadeth háza táján, a lemez előtt, kicsit vegyük át, mi mehetett végbe a háttérben.
Mostanában a csapon is a Guns’n Roses klasszikus felállásának újraszervezése folyik a rocksajtóban. Tavaly nyáron ugyanezt olvashattuk a Megadeth esetében is, csak kicsiben. A miért, hogyan és miért nem kérdéseket hanyagolva, szerintem nyilvánvaló, hogy miről is volt itt szó. Főnök Dave számára bőven könnyebb „zsoldosokkal” maga körül eljátszani aktuális ötleteit, minek is pofázzon bele fölöslegesen, több másik figura (amúgy is ő írta a zenéket a klasszikus érában is, tehát az érdemeket nem lehet elvenni). A Supercollider sikertelensége után (ezt azóta sem értem, mi a fenét vártak, hogy 2013-ban, amikor az oldschool újra pezseg, egy radio rock lemezzel, vagy legalábbis annyira dallamossal újra befut a Mega? Könyörgöm, nem 95-öt írtunk), lépett Drover és Broderick, valószínűleg megunták a „zsoldoskodást” és minimális fontosságukat a zenekar soraiban. Emellett, amint azt egy nemrégiben közölt nyilatkozatából tudjuk, Mustaine kapcsolata, a négyhúrost pengető fiatalabb Dave úrral érdekesnek nevezhető. Maradjunk annyiban, hogy szakmai, valószínűleg egyikük sem kíváncsi már annyi év után a másik fejére nap, mint nap, jobb is így, mint sértődött tizenéves kisp*csa nyilatkozatok hadával mocskolni egymást. Feltehető a kérdés, hova is kell még ide, egy, az újabb alkotói „csúcsát”, vagy legalábbis maximális felszabadultságát élő Marty Friedman, hogy, teljesen jogosan, mint régi iparos, belekontárkodjon a dolgokba? Nick Menza ellenben (legalábbis nyilatkozatai alapján), igencsak akarózott volna, ne feledjük, a zenekar 2004-es visszatérését követően is megpróbált újra beilleszkedni, sikertelenül. Emellett ott van a fő gonosz, a zöld hasú dollárok hatalma. Nyilván nem egy ezresbe került volna Friedman visszahozása Japánból, pláne egy több, nagyméretű turnét átívelő időszakra. Jött tehát a pótmegoldás, két, viszonylag ismert, illetve elismert zenész alkalmazása, akik jó pénzért segítenek megírni és eljátsszák a dalokat, a végén, pedig mindenki jól jár. Kiko Loureiro, akinek zsenialitását a Dystopia is alátámasztja, abszolút pozitívan jött is ki a dologból. A dobos poszt ellenben továbbra is betöltetlen, bár a promófotókon is látható, Lamb of God soraiból ismert Chris Adler feldobolta a lemezt, valószínűleg tényleg csak korlátozott időre érkezett, bérzenész szerepet betöltve. A Dystopia dobtémái amúgy sem bonyolultak, túl sok extrát nem tartogattak, viszont, továbbra is elismerést jelent valaki számára, ha a Megadeth soraiban tudhatta magát egy ideig, így Adler sem mondott nemet a meghívásra.
Talán kicsit túl hosszúra is szabtam a felvezetést, vegyük górcső alá a 11 dalos Dystopiat.



Valahol érezni lehetett a lemez irányát, pláne a vegyes kritikában részesült Supercollider után. A klasszikus felállás újjáalakulása is sejtetően hatott, hogy a legsikeresebb, Rust in Peace (számomra máig ez a thrash metal bibliája)- Countdown to Extinction vonalat újjáéleszteni nem lehet, tehát az Endgame- Thirteen hangzásából kiindulva alkossanak valami jót. Szerintem pedig telitalálat született, a 46 perces művel, amiről még korai megállapítani, hogy el fogja-e érni esetleg, a szerintem Youthanasia. óta, az utóbbi 20 év legjobb Mega anyagának, az Endgame-nek a megítélését. Dalról dalra haladó, egyirányú kritikát nem szándékozom megfogalmazni, ami vontatott lenne, így kiemelem a lemez lényegesebb elemeit. Ami számomra kicsit furának hat, a tény, hogy a korábban megszellőztetett darabok, amelyek főleg a lemez első dalai közül kerültek ki, jónak jók, de abszolút csak a felvezetést szolgálják, az album igazi ereje szerintem, az ötödik, Bullet to the Brain daltól érződik. Fénypontja, legalábbis számomra egyértelműen hatodik dala, a Post American World annak ellenére, hogy semmi újat sem mutat, illetve két, jóval művészibb dalt is találunk a lemezen, ez a darab indította el nálam a korongot jó irányba, az első hallgatást követően). Ennek ellenére más kritikákban töltelékként értékelik (ízlések különbsége). A The Treat is Real, illetve, a címadó Dystopia darabokhoz hasonlóan, gépies, roboti hangokat árasztó introval nyit, ami a lemez tematikájául szolgáló, háború utáni, pusztult világ hangulatát erősíti. Középtempós, vontatott hangzását gyorsító, Mustaine kórusszerű éneke itt a tűnik a legjobbnak az egész albumon, négy és fél perce teljesen kiszámíthatatlan, az erőltetett menetelés után megjelenő, akusztikus, nyugtató csendtől, amit egy újabb erőteljes roham követ, itt mindent találunk. Tempóváltásait egy-egy igényes szóló kíséri, igazi mestermű. Loureiro említett szólói nagyban meghatározzák a lemez hangzását, a korábbi Megadeth gitárosok közül leginkább az előd, Broderickéhez tudnám hasonlítani őket, viszont köröket vernek ezekre. A dalok intróira külön kitérnék, illetve erre építem bemutatásukat is. Meglepő a változatosságuk, a Dystopia egyik erősségének a dalok igencsak eltérő kezdését mondanám, amiből aztán mégis egy egységes hangulat elemeivé válnak. Erre legjobb példaként, a negyedik, Death from Within dal szolgál, egy távoli bombázó hangját utánzó tremolózást követő, tompa riffet egy erőteljesen hangosodó, lépcsőzetesen épülő dalszerkezet követ. Míg kezdő része a 2000 utáni Testament hangzását juttatja eszünkbe, tipikus Megadeth szövegek és refrén következnek Mustaine, már-már szerethetően szar, viszont nagyon sajátos hangjával karöltve :D. A zenekar életművében sok hasonlót találunk, a Thirteen, New World Order dalától, a Youthanasia Elysian Fields darabjáig. A Poisonous Shadows akusztikus gitárt felsorakoztató, már-már indián törzsi introját követő Loureiro szóló, egy Dream Theater, Savatage zenekarok esetében gyakran használt, operás, ódai átíveléssel vált a Megadeth, szomorkás, mégis titokzatos, női háttérvokálokkal misztikusabbá tett, reszelő riffjeire. A poszt apokaliptikus hangvételű darab tempóváltásai és részletessége sok zenekar esetében egy egész lemeznyi ötletet kitenne, zárásában dallamos éneket, zongorát találunk, suttogó, keserű szavakkal, majd cselló zár, mintha hirtelen egy Kamelot dalban találnánk magunkat. A lemez legjobb dalai közé sorolnám, a három percnél alig hosszabb, ám mesés, insztrumentális, Conquer or Die darabot. Basszusgitár és akusztikus intró, spanyolos dallamokkal, amiket valószínűleg Loureiro csempészhetett be, majd egy folyamatosan gyorsuló „gitárszóló csokor”, ami csak tart és tart, körülbelül két percig, folyamatosan gyorsulva, mégsem lépve át a középtempó határát, amit követően latin idézet zárja a dalt. Ezt követi a lemez hihetetlen váltása, a megnyugtató, lassú darabot egy teljes reszelés, a Dystopia leggyorsabbja, a Lying in State feledteti. A nyugati világ romlásáról írt dal folyamatosan letépi az ember pofáját, hogy ugyan olyan gyorsan véget is érjen, rávezetve hallgatóit a lemezt lényegében záró, „Come here, closer”, öreg hangon elmormogott sorokkal induló The Emperor dalára.

                                     


A császár személye mögé rejtett, a mai világ nagyképű embertípusát kifigurázó dal talán a tökéletes zárása is az addigi, bonyolult daraboknak, a magunkba nézést segíti, fülbemászóan csengő refrénje. A tényleges záró darab, a Los Angeles-i hardcore punk zenekar, a Fear, Foreign Policy című darabjának coverje, gyors, egyszerű dal, ami szerintem kicsit kilóg a sorból, ismét az új világrend tematikára összpontosítva, amit már lezártnak hittünk a Lying in State után.
Összegezve a leírtakat, hangzás terén egy zseniális lemezt kaptunk, amivel nem fog világot váltani a Megadeth, egyértelműen az Endgame-re hajaz, ennél művészibb, átütő erőben viszont alulmarad. Számomra továbbra is az említett, 2009-es lemez a legjobbjuk a Youthanasia óta, tehát a Dystopiára nézve igencsak előnyösnek minősül a kritikám, érdemes többször újrahallgatni, Poisonous Shadows dalát a legfinnyásabb Megadeth utálóknak is melegen ajánlom.
                                     

Izsán Csaba,From Underground