Miért ne rendszereznénk teljesen másképp? Legyen izgalmasabb egy szokásos felsorolásnál- ezek voltak egyértelmű céljaim az idei favoritokat bemutató írásomban, ami szerintem sikerült is. 15 lemezt választottam ki, 3 nagy blokkba rendezve őket, amelyek a dobogó egyes fokai, kezdve a nagyon jó- de többet vagy mást vártam el szinttől keződően, elérve a 2016 kedvencei fokozatig. Ne vegyétek és egyétek szavaim, hanem hallgassátok e lemezeket!
Mielőtt azzal vádolna bárki is, hogy túlzottan elszaladt velem a ló, illetve mi ez fura sok lemez/ helyezés felépítés, valahol így éreztem jogosnak, illetve saját magamnak hazudtam volna, ha az első ötből bármelyiket kiemelem, vagy lejjebb helyezem a listámon, így teljes a kép az idei év zenei felhozatalát tekintve, illetve ez teremtette meg a fura szerkezet mögötti elképzelést is. Igyekeztem nem elnyújtani a cikk szövegét, ezért az első csoport lemezeit csak megemlítem röviden, a kedvenceket pedig részletesebben is tárgyalom.
III. Dark Funeral- Where Shadows Forever Reign/ Baptism: V- The Devil’s Fire/ Korn- The Serenity of Suffering/ Grand Magus- Sword Song’s/ Lost Society- Braindead
A Dark Funeral és Grand Magus azt hozta, amit vártunk tőlük, minőségi albumokat, amelyek tökéletesen illeszkednek diszkográfiáikba, ám sok újat nem hoztak számunkra- nem jellemező egyik zenekarra sem a kísérletezés. A Baptism pár héttel korábban még ismeretlen zenekar volt a számomra, így főként az újdonság pozitívuma is besegítette listámba :D. A Lost Society egyértelműen felnőtt, év eleji lemezük pedig minőségi munka, a számomra gyengécske Terror Hungry-t követően. Egyértelmű kakukktojásként itt a Korn, egy meglepően jó lemezzel, amely a klasszikusokra is hajaz, ám az új hallgatóság is vevő lehet rá. Felüdülés a jó pár, ötlettelen 2005 utáni albumukat figyelembe véve, sok nosztalgiával megspékelve.
II. Sodom- Decision Day/ Testament- Brotherhood of the Snake/ Striker- Stand in the Fire/ Megadeth- Dystopia
A thrash csoport és a Striker címen is említhetném idei „dobogóm” második fokát. Mindegyik nagyon jó lemez és kellemes meglepetés a maga módján. Négy nagy öreg csapat és a fiatal kanadaiak valahol ugyan azt alkották meg az idei évben számomra. Erős abumokat, amelyek az elvárások szintjét hozták, hibátlan produkciókkal, mégsem alkottak egyértelműen újszerűt vagy kiemelkedőt.
A Decision Day és a Dystopia emellett még inkább egy cipőben járnak, mivel mind a Sodom, mind pedig a Megadeth esetében elégedetlen voltam az elődökkel (a Super Collider egy sz*r, hogy pontosabb legyek, míg a Sodom három évvel ezelőtti Epitome of Torture albuma simán ötlettelen és sablonos volt szerintem). Ezúttal viszont egyáltalán nem okoztak csalódást a veteránok. A Decision Day meglepően frissnek hat, amit a Sacred Warpath EP előre is vetített megjelenésekor- az utóbbi 10 év egyik legjobb Sodom dala szerény véleményem szerint- szerencsére a lemezre is felkerült. Szokásos Sodom tematikával találkozunk, mégsem érződik semmi rozsda, beszürkülés a Gelsenkirchen-i gépezet legújabb produkciójában. Sőt, kísérletezőbb dalokkal is találkozunk (pl. a Vaginal Born Evil elnyújtott ének témái, amelyekre a dal is zseniálisan épül), vagy punkosabb, lazább intros, a korai Sodomot idéző darabbal (Strange Lost World). E tételek mellett egyértelműen említésre méltók a zúzós kezdő darabok: Rolling Thunder, Decision Day- Sodom ahogy lennie kell!
A Dystopia talán enyhén gyengébbre sikerült ennél, mégis fellélegezhettünk horribilis elődje után, nem kaptunk egy újabb Endgame-t, ami a 2000 utáni Megadeth csúcs alkotása, viszont felülmúlja az enyhén szürke Th1rt3en-t. Az annyit szajkózott klasszikus felállás újjá nem alakulása ellenére sem lehet okunk panaszra a kapott Loureiro és Adler duóval, vérprofi tapasztalt zenészek érkeztek a két Dave mellé, ami a lemezt is tovább fényezi. Összességében egy nagyon erős középtempós Mega album, Dave szokásos konteós szövegeivel. Favoritok: The Threat is Real, Post American World, The Emperor, Foreign Policy-cover.
Itt részletesebben is olvashattok róla: http://fromundergroundwebzine.blogspot.ro/2016/02/megadeth-dystopia.html
Ha már említettem a konteózást, folytatom gondolatmenetem a Testament- Brotherhood of the Snake lemezével. A jóból is megárt a sok, valahol a Chuck Billy vezette csapat is csúnyán átesett a ló túloldalára e tekintetben. Amúgy sem lett volna könnyű a briliáns Dark Roots of Earth-nél jobb lemezt összehozni, annak ellenére, hogy DiGiorgio személyében egy újabb legenda tért vissza a csapatba. Zeneileg hibátlan Testament produkció, amit sajnos eléggé visszahúz a zakkant tematika nálam. Top dalai: Born in a Rut, The Pale King, Stronghold (azért itt bőven megtaláljuk az Electric Crown, vagy az elődről a True American Hate elemeit ☺), Neptun’s Spear.
Végezetül ebből a blokkból, a Striker negyedik nagylemeze, a Stand in the Fire. Az utóbbi években sok tagcserén átesett fiatal csapat előző lemezével, a City of Gold-al végérvényesen megnyert magának, olyan energiabombát, illetve eszement sebességű gitárjátékot, mint a Striker kevesen tudnak úgy felpakolni egy lemezre, hogy nem válik unalmassá. A sokaknak csak videó játék zenének tűnő speed/heavy dalaik mind lemezként, mind pedig egyenként megállják a helyüket, ez kegyetlen jó koncert muzsika, minden létező energiával megtolva. Ok, nem lehet ebben a stílusban sok újat teremteni, illetve a tematikájuk is korlátozott, még sem lehet okunk semmi panaszra. számomra az év heavy/speed alkotása. Rakjuk csak be a lemez közepéről az Escape From Shred City instrumentális dalt, onnantól hallgassuk végig az Outlaw, Locked in és társait, ugye, hogy nem jön, hogy egy helyben üljünk továbbra is? ☺
Allegaeon-Proponent for Sentience/ Vektor- Terminal Redux/ Borknagar- Winter Thrice/ Deströyer 666- Wildfire/ Anthrax- For all Kings/ Nothgard- The Sinner’s Sake
Mivel e lemezek közül háromról már hosszabban is írtam, illetve a többiről is folyamatban van egy ideje a független cikk (a szerencsétlen Wildfire lemez már hónapok óta csak piszkozat a teendők között ☺) így összevetni próbálom erősségeik, avagy miért ők illetik meg együtt a képzeletbeli dobogóm felső fokát.
Hosszú idő az egy év, így a januárban megjelent Borknagar album sokáig uralta idei listám, ezt követően betört február végén az Anthrax, aztán a Vektor gyorsan felnőtt melléjük a tavasz végén (a 6 lemez közül ezt vártam leginkább). Bár a Deströyer 666 albumát is több, mint fél éve hallottam először, időbe telt, amíg a biztosan a legjobb tíz része állapotból felemelkedett, hasonlóan az Allegaeon fémjelezte komplexitásig. Őszintén megvallva a Nothgard lemezét csak a napokban hallottam, mégis lehengerelt, 2-3 dal után tudtam, hogy itt a helye. Azért is érzem teljesnek a „győztes hatost”, mert zeneileg teljesen eltérő alstílusok képviselői, illetve mindegyik zenekar megújúlt egy szintig a lemezeken.
Külön- külön is foglalkozva velük, az előbb bemutatott gondolat mentén haladok. A Borknagar egyértelműen az a lemez az idei kedvencek közül, amelyet bármikor szívesen előszedek, hihetetlen változatossága így lassan 1 év után is frissességét biztosítja, a jó pár énekes, illetve erős hangulatváltások miatt eltérő kedélyállapotokban is elő lehet szedni bizonyos dalait, ha nincs is kedvünk egy egész lemezt végigfülelni (a Panorama és Noctilucent c. darabok bármikor felvidítanak, újdonságot sugároznak a számomra). Itt részletsebben is olvashattok a Winter Thrice kizsigereléséről: http://fromundergroundwebzine.blogspot.ro/2016/03/borknagar-winter-thrice.html
Egyetlen nagy kivetni valóm van velük kapcsolatban, ami nem is maga a lemez hibája, hanem bőven a zenekar rovására írható, a pocsék koncert teljesítmény. Sajnos idén lemaradtam egy közeli Borknagar koncertről (szerencsére?- minden ott levő ismerősöm pocséknak írta le azt), illetve az élő felvételek is arról tanúskodnak, hogy nem akar összeállni a fiúk koncertteljesítménye, amit Athera szereplése a mikrofon mögött csak tovább ront, nem is csoda, Vintersorgból nem találunk egyet minden fjordon.
A tengeren túlra átevezve, a Vektor lemezét évek óta vártam(tuk). A kapott anyag pedig felülmúlta a reményeket, kegyetlen precíz és zseniális alkotás kerülhet be ezáltal lejátszóinkba, viszont talán itt hibáztak picit az urak, mivel a Terminal Redux emiatt nem egy könnyen emészthető mestermű. Emiatt elődje, az Outer Isolation, direktebb megközelítésével több rajongó számára a csapat etalonja maradt. Végighallgatni a korongot nem egyszerű feladat, pláne rákoncentrálva megtenni azt, hihetetlen részletessége embert próbáló (így van ez valahol minden mesterművel). Három dalt tudnék kiemelni egyértelműen, amelyek kiragadva a lemez egészéből is komoly koncertdalokká válhatnak, mivel szimplán rövidebbek (imádom a 7-8, akár 10 perces csodákat, de valljuk be, ezek élőben unalmasak): LCD (Liquid Crystal Disease- az a tapping-es intró valami eszement), Pteropticon, Pillars of Sand. Itt részletesebben is olvashattok a Terminal Redux névre hallgató csodáról: http://fromundergroundwebzine.blogspot.ro/2016/05/vektor-terminal-redux.html
Allegaeon, a megoldás egy elég gyakran felmerülő problémára, mégpedig a fiatal zenekarok sablonossága. Colorado állam fiai lassan határokat nem ismerve adtak ki egy újabb mesterművet, emellett egy fontos tagcserének is fültanui lehetnénk. Mit is hordok itt össze? Milyen változás, tennénk fel a jogos kérdést, ha nem követjük a zenekar tagjainak mozgását. Kérem szépen Riley McShane személyében egy új arc került a mikrofon mögé, de ezt nem is annyira könnyű érzékelni. Kinézetben egy az egyben elődjére hajaz, míg hangja is csak minimális eltéréseket mutat, tehát nem egy (szem) fület szúró változás- vannak viszont meglepetései.
Magát a lemezt vizsgálva, valamelyest visszavettek az urak a trollkodásból (ezúttal csak egy dal- az All Hail Science klipjét hülyéskedik végig :D), illetve először hoztak komoly vendégzenészeket egy-egy dal erejéig. Az utolsó előtti tételben (Proponent for Sentience III- The Extermination) egyből két „idegennel” találkozunk, a Soilwork soraiból ismert Björn Strid tiszta éneke igencsak meglepő elem (a figyelmes hallgatók kiszúrhatnak még tiszta éneket a lemezen- pl. a Cognative Computation középső részein), mégis hibátlan alkotója a dalnak, ugyan itt hallhatjuk Ben Ellis szólóját is (aki számára ismeretlen, a szintén zseniális muzsikákat alkotó Bloodshot Dawn volt gitárosa). A 12 dalos (a végén egy Rush coverrel), 72 perces lemez igencsak embert próbáló feladat, ha egy leültünkben végig szeretnénk hallgatni, valószínűleg a részletek jó része meg sem maradna, ennek az albumnak többször neki kell esni. Egy dalt tudok kiemelni, ami számomra a lemez fénypontja, a Greg Burgess akusztikus témáival zseniálissá varázsolt Gray Matter Mechanics- akinek bármi kivetnivalója van a fiúkkal kapcsolatban, hallgassa ezt, megéri!
Deströyer 666- Wildfire- avagy a kárba ment cikk albuma. Nyár eleje óta ígérgetem magamnak, hogy összerakok egy értelmes kritikát a black/thrash horda idei pusztításáról- most már nem álltatom magam, hogy ez el is készül, ha úgy hozza az ihlet talán, de ki tudja? Hét évet vártunk egy új lemezre az Európába átköltözött ausztrál uraktól- itt meg is töröm a gondolatot, mivel már csak a frontember, Keith K. maradt meg, a földgömb másik végéről érkezett tagokból. A 2009-es Defiance lemez óta ismét kicserélődött mindenki körülötte, jelenleg pedig többé-kevésbé Londonban székel a csapat.
Mit is kaptunk e 9 dal esetében? Valami pokolian jól szóló, mocskos muzsikát, amiről megkockáztatom, hogy a csapat számomra legjobban tetsző albuma, egy hihetetlenül direkt megközelítésben. Az előzőleg bemutatott Allegaeon lemez teljes ellentéte, mégis simán hallgatható a kettő egymás után. A Deströyer 666 számára sikerült a lerágott csontként emlegetett tematikát és muzsikát egy nem is annyira újnak, hanem sokkal inkább eredetinek ható csomagolásba belepakolnia. Ezért nem érezhető semmi fölösleges erőlködés, sátánkodó károgás, egy komolyan felépített, rövid (39 p.), nagyon egységes anyag. Akik ismernek, tudják, hogy szeretem a gitárorientált muzsikát, na itt megtaláljuk ennek savát-borsát. Ennyi jó riffet és szólót nem gyakran hallani black metálhoz közeli muzsikákban- Hymn To Dyonysus dalt meghallgatni kérem- nagyon penge! A szövegek egyszerűségét nincs miért firtatnunk, a hangszeres részek tarolnak, ezt a zenét azért találták ki, hogy élőben pirítson. Kiemelném még a címadó pezsgését, az akusztikus Artiglio del Diavolo-t a karácsonyi hangulatot alátámasztó Die You Fucking Pig! dalocskát :D, illetve az elmélkedős, lassabb záró tételt a Tamam Shud-ot.
Az Anthrax- For All Kings lemeze egyértelműen az utóbbi 25 év egyik legjobb albuma a New York-i brigádtól, mégsem bír talán akkora húzóerővel, mint elődje, a Worship Music, amellyel újra berobbant a köztudatba a visszatérő Belladonnával felfegyverzett, újjászületett thrash gépezet. Érdekes módon dalok terén talán még változatosabb, mint elődje. A 11 darab között találunk mindent, hosszú, középtempós menetelést- Blood Eagle Wings, rövidebb, reszelős koncertfavorit jelölteket- Monster at the End, Defend Avenge, All of Them Thieves, illetve már-már balladás érzelemközpontú ékkövet- Breathing Lightning. Nem is nyújtom tovább e lemezzel a cikket, írtam már róla korábban terjedelmesen, itt olvashatjátok:
Egy újabb ferde kanyart véve megérkezünk az operásabb, díszes zene világába- Nothgard- The Sinner’s Sake. Semmi esetre sem nevezhetjük őket túl ismert zenekarnak, Dom Crey csapata harmadik nagylemezénél tart, tagjai más, ismertebb bandákban is tolják, a frontember is a Wolfchant-ban kezdte, jelenleg pedig az Equilibrium sorait is erősíti (nekik sikerült egy nagyon pocsék új albumot letenni az asztalra idén- Dom helyében szívesebben reklámoznám magam a Nothgard tagjaként…). Az alap muzsika melodikus death metal- a vokál és gitár témák mindenképp ezt támasztják alá. Ehhez pakoljunk hozzá egy Avantasia-hoz hasonló operás, művészi megközelítést. Ez sem volt mindig így, amíg az első nagylemezük (Warhorns of Midgard), amellyel megismertem őket, egy folkosabb elemvilágra épült, második albumukkal váltottak nagyot- a 2014-es Age of Pandora inkább egy durva énekkel felszerelt Orden Ogan volt. Míg e lemezre már sajátos, egységesebb a muzsikájuk: Gitár és szintetizátor szőnyegekkel alátámasztott kórusos énektémák, amelyek viszont kicsit eltörpülnek Dom durva éneke mellett, sok az operás elem, illetve hosszú gitárszólók. Egy szép csapatnyi vendégmuzsikus is témáit adta a The Sinner’s Sake dalaihoz, találunk itt Jeff Loomis szólót, Equilibrium-os Robse hörgést, illetve többek között a német metál közösségben elismert Jen Majura tiszta énekét is. Nem nevezném könnyen emészthető muzsikának a Nothgard-ét sem, idő kell, amíg megbarátkozunk vele, ezt követően viszont igényes és hálás anyaggá válik, amit gyakran elő fogunk szedni. Kiemelkedő darabok: From Lambs to Lions, The Sinner’s Sake, Descendatns of the Sun, Death Unites.
Izsán Csaba-From Underground 2016
