Gyökerekhez való ragaszkodás, klasszikus megközelítésmóddal és hangzással, illetve kísérletezős, progosabb, ismeretlenebb vizekre evező thrash. Ezzel az ellentéttel lehetne egy mondatban bemutatni a Suicidal Angels és Warbringer munkásságát. A szerda esti koncertről azonban semmilyen ellentétes érzéssel nem távoztunk, egyaránt ledöngölte a színpadot az ereje teljében levő görög és amerikai csapat is.
Gyakorta panaszkodunk itt Erdélyben, hogy kevés a minőségi thrash koncert, elérhető közelségben. Kívánságaink végül a Black Mass Entertainmentnél találtak meghallgató fülekre, akik szervezésében egy hiánypótló és kiváló turné jutott el Kolozsvárra a napokban. Ami a zenekarokat illeti, be kell vallanom, hogy a koncert előtt nem voltam teljesen napirenden a két csapat utolsó lemezével (Suicidal A.- Division of Blood, 2016; Warbringer- Woe to the Vanquished, 2017). A hosszas mentegetőzést elkerülve, a görögök esetében nem voltam túlzottan elégedett az előd, a 2014-es Divide and Conquer anyaggal. Emiatt is valahogy egyszerűen elmentem a lemez mellett, annak ellenére, hogy 2015-ben láthattam élőben a csapatot a Rockstadt Extreme Festen, ahol meggyőzőek voltak a fiúk, csupán hangosításuk, és maga a hangerejük (a legtöbb koncerthez képest egyszerűen halk volt valamiért a Suicidal, csak a színpad közvetlen közelében hallatszott jól) hagyott némi kívánni valót maga után. Ami pedig a Warbringert illeti, csak pár idén kiadott lemezt hallgattam meg eddig, így mondhatjuk, hogy „várólistás” volt még a hét elején ☺. Az ellentétek sorát folytatva az előző Warbringer lemez nálam öt csillagos volt, így nagyon örülök, hogy láthattam a néhány évvel ezelőtt a szakadék és feloszlás szélére került csapatot élőben, akik azóta sikeresen „felemelkedtek” a mélyből, illetve nagy zenekarhoz méltó produkcióval boldogították a lelkes és népes közönséget.
Ha azt a kérdést szegeznék nekem, hogy mit is szeretek leginkább a Warbringerben, a válaszom egyértelmű lenne. Az itt jobbra látható úriember, John Kevill hangját, ami magának a produkciónak is hihetetlen erőt ad, hiszen számtalan thrash zenekar esetében a frontember hangja gyakran erőtlen, lemezeken nagyon torzított, élőben pedig elmarad a várakozásoktól. John szerencsére a másik véglet, hangja mellett pedig kiállása is meghatározza a csapatot, amelynek, a rövid kilépés után visszatérő szólógitáros, Adam Caroll mellett alapítója, illetve egyetlen, a kezdetektől folyamatosan jelen levő tagja.
A Warbringer esetében valahogy mindig az az érzésem volt, hogy néhány tag csupán a létszámért és a fellépésekért van jelen. Gondolatmenetem alátámasztja, hogy amíg Kevill felszántott a színpadot, addig a többiek közül csupán a Boonded by Bloodban is pengető Jessie Sanchez próbált „felérni” a frontember szintjére. Ennek ellenére sem lehetett semmilyen panaszunk a produkcióra, a hangzás, és a fiúk játéka is szinte hibátlan volt, kiemelném a már említett Carroll zseniális szólóit, aki picit visszavonultabban játszott a színpad szélén, azonban folyamatosan az alkotó és művész ábrázata áradt róla. A nagyjából egy órás fellépés szerkezete nem volt bonyolult, hiszen promózásként a Warbringer teljes egészében eljátszotta az új, Woe to the Vanquished címre keresztelt lemezét. Ez tömény negyven perces élvezetnek bizonyult. A legtöbb néző természetesen a reszelős, pörgős dalokat (mint a Shellfire, vagy a klipet is kapó Remain Violent) értékelte, számomra mégis a progosabb (enyhén a Vektor dalaira hajazó), nagyon elgondolkodtató tételek ragadtak meg. A lemez három záró tétele ilyen szempontból is ékköve a csapat munkásságának, közülük is kiemelkedik a 11 perces, hosszú basszustémával (amit Sanchez kiválóan játszott) induló, monumentális When the Guns Fell Silent. Én valahol még mindig ennek a hatása alatt voltam, amikor már a csapat a megmaradt játékideje alatt a korábbi lemezeiről tolt néhány dalt:))). Azóta több alkalommal végighallgattam a lemezt, bizonyosan helye lesz az év kedvencei között.
A görög úriemberek órájára térve, be kell vallanom attól féltem, hogy a Warbringer változatos műsora után picit unalmas lesz a tika-tika és klasszikus témákat felvonultató dalcsokor. Aztán leesett az állam, mennyire erős produkciót látok Nicktől és csapatától. Amit egyből ki lehetett szúrni, hogy mennyire kitölti a színpadot a Suicidal Angels, abszolút magabiztos a tagok beállása és terpesze, illetve nem lehet egy gyengepontot kiszúrni (annak tükrében is szép teljesítmény, hogy ismét friss tagnak mondható szólógitárosuk van). Egy 25-30 éve folyamatosan turnézó zenekar magabiztosságával álltak ki elénk, lenyomva az idézőjelesen jubileumi koncertjüket, hiszen pontosan tíz évvel ezelőtt jártak először Kolozsváron, első nagylemezük, az Eternal Domination turnéja során és azóta nem léptek fel a kincses városban. A közönség soraiban is jól látszott, hogy a görögök jelentették a fő vonzerőt ezen az estén, hiszen eléggé népszerűnek számítanak Romániában (talán a leggyakrabban a Suicidal Angels pólóját látom az utcákon a fiatal európai thrash csapatok közül). Ennek örömére egy folyamatos circle pit és stagediving jellemezte a koncertet, még a lassabb és középtempós, szolid dalok alatt is, mint a Beggar of Scorn. Azt kell mondanom, hogy valamelyest stagnál a csapat karriere, amit jól mutat, hogy továbbra is az Apokathilosis és a Bleeding Holocaust dalok alatt volt a leglelkesebb a közönség, hiszen a fiatalabbik dal is már 7 éves. Más szavakkal a Sanctify the Darkness és Dead Again lemezekkel berobbanó csapat nem tudott túlnőni ezen a két albumon, ami nem feltétlen baj természetesen. A jóra sikerült tavalyi lemez (igen, ezt is pótoltam a napokban ☺) azonban egy más irányba mutat, hangzása „vaskosabb”, dalait nem csupán az eszement tempóváltások emelik ki, hiszen technikásabbá is vált a Suicidal Angels zenéje (picit Slayeresebb, maturabb megközelítésű). A váltást pedig a koncert alatt is éreztem, hiszen a rajongókon látszott, hogy jobban ismerik, értékelik a tavalyi dalokat, mint 2012-14-es periódus alkotásait.
Összességében egy kiváló estéről térhettem haza, ahol egy népes közönség tekintette meg a két thrash gépezetet. Szintén „kiválóra vizsgázott” nálam az új helyre költözött Flying Circus, ahol most vettem először részt koncerten (amit sajnos nem örömmel írok, a több ok miatt kihagyott, májusi Hate/Nargaroth/Absu buli tükrében). Külön örömre adott okot, hogy számos jó ismerős jelen volt, távolabbról is eljöttek barátok az estére, így búcsúzásként egy csoportképpel köszönöm ezt meg nekik. A fellépések alatt készült képekért köszönet a Lucifer’s Light Photography-nak.
Izsán Csaba, From Underground Crew
