Anthrax- For all Kings

A nagy múlttal rendelkező zenekarok esetében gyakran szajkózzák az eléggé elcsépelt „nagy visszatérést”. Van, amikor helyt kell adnunk ennek a megfogalmazásnak, illetve magunk is teljesen egyetértünk vele. Az amerikai nagy thrash zenekarok döntő többsége kb. 2005 óta gőzerővel újra működik, az utóbbi 5-8 évben pedig kiadott néhány bivalyerős lemezt. Abban a helyzetben találva magunk, hogy ezek közül kiemeljünk párat, nem mehetünk el figyelem nélkül a Testament- The Formation of Damnation, Dark Roots of Earth, a Megadeth Endgame, a Heahten Evolution of Chaos, a Death Angel Relentless Retribution, az Overkill Ironbound, The Electric Age lemezei mellett. Egyet azonban külön kiemelnék, amely azt is mondhatnák, hogy újra felszálló pályára röpítette az adott zenekar, mégpedig az Anthrax történetét, ez pedig a 2011-ben megjelent (számomra egyértelműen azon év legjobb 5 lemezében helyet foglaló) Worship Music. Akárhonnan is próbáljuk támadni, vagy kikezdeni vele, szinte hibátlan mestermű, mind hangzás, mind pedig a megírt zene terén, az a fajta muzsika, amire lehetetlen a székben ülve maradni, az összhatást pedig csak megkoronázta a 2010 elején visszatérő Joey Belladonna hangja, ami ötvenen túl sem veszített erejéből.

            Öt év telt el azóta, továbbra sem kopott a Worship fénye, illetve egyértelműen kijelenthető, hogy a „thrash nagy négyeseként” aposztrofált zenekarok közül az Anthrax tarja legjobban magát, vagy mondjuk azt, hogy ők veszítettek messze legkevesebbet a hitelességükből. A folytatás komoly súlyt helyezett Scott Ianék vállára, a következő sorokban véleményem olvashatjátok az utód, a For all Kings dalairól.

            A Worship Music óta eltelt években egy személyi változás is történt az Anthrax soraiban, az új évezredben csatlakozó, az alap tagoknál egy bő tízessel fiatalabb Rob Caggiano, másodikszor és úgy tűnik, hogy ezúttal véglegesen (az első tudniillik a klasszikus felállás újjáalakulása miatt történt) kilépett a New York-i gépezetből. Mindig is megfigyelhető volt, hogy művészibb beállítottságú a csapat többi tagjánál, nem annyira a direkt megközelítés híve, a Volbeat soraiban remélem megtalálta zenei világának kiteljesedését. Pótlására egy még fiatalabb zenész érkezett, úgy is mondhatnánk, hogy egy nem várt közegből, hiszen a metalcore hullám egyik legkorábbi csapatának (szerintem kevés hiteles zenekara egyikének) szólógitárosa, a Shadows Fall alapító Jonathan Donais. A pojáca, nagyon trve kvlt arcok irányából meg is volt a mocskolódás adag, a szakma és rajongók normális rétege viszont érdekesen várta, mit tud hozzátenni az Anthrax nagyon jellegzetes zenéjéhez.

            A bő két hete megjelent For All Kings, ha már a Worship Music a viszonyítási pontunk, illetve nincs miért ne az legyen, egy lényeges eltérést mutat a 2011-es lemezükhöz képest. Szerintem az eltérést magában az alapkoncepcióban kell keresni. Amíg a Worship egy direkt megszólalású lemez volt, illetve, főleg koncertekre szánt, húzónótákkal teletűzdelt dalokat sorakoztatott fel (Earth on Hell, The Devil You Know, Fight ’em til You Can’t stb.), addig a For all Kings egy bonyolultabb, művészkedőbb, lemezként kevésbé egységes, mégis szétszedhetetlen dalcsokor. Egyszerűbb szavakkal élve, az átütő erő, az Anthraxra annyira jellemző, néha rapet idéző gyors kórusok sokkal kevesebb szerepet kaptak. A dalok lényegesen lassabbak, illetve egyetlen darabon belül is sok tempó és hangulatváltással találkozunk. Ennek ellenére, az introval és rövid akusztikus, Breathing Out-al együtt, a coverek nélkül is már 1 órás hosszt elérő, 13 dalos lemez ízig-vérig Anthrax szerzemény. A mögötte található koncepció tisztán vázolható. Az első két teljes dala (You Gotta Beleive, Monster at the End) a szokásos pörgős erőgép. A You Gotta Beleive az előző lemez The Devil You Know dalának egyenes párhuzama, Belladonna és Ian párbeszédszerű kórusrészeivel. Egészen 3. percéig, amikor teljesen lelassul, Bello itteni mesés basszus szólamait Donais még finomabb szólói színesítik, majd visszatér az ének is, egy rövid felvezető szakasznyi szöveg, aztán ismét teljes zúzásban találjuk magunk. Míg a Monster at the End énektémái szintén a Worship Music egyik dalához vezetnek vissza, mégpedig a Judas Priesthez, (no nem az angol zenekarhoz J). A kemény vonalú dalok a lemez közepén térnek vissza, négy eléggé eltérő, mégis egyformán erős darabot kell említenünk (Suzerain, Evil Twin, Defend Avenge, All of Them Thieves). A Suzerain dal valahogy sehol sem Anthraxos, mégis az, kezdése és hangzása a mai Kreator vonalát vinné (főleg szólói és ének nélküli, reszelős riffjei), ellenben Belladonna hangja eszünkbe juttatja, hogy kiket is hallgatunk. Kicsit groove-os, tempóváltásai már-már késői Panterásak, az összhatás mégis egy heavy metal dalhoz hasonlít. Amire sokan vártak, az a Worship vonalának követése. Számukra egyértelműen a Defend Avenge- All of Them Tieves duó biztosítja a kárpótlást, mégis mindkét dal, illetve maga a teljes lemezből erősen árad a Sound of White Noise hangulata is, ami eléggé fura a maga módján. Párbeszédet idéző kórus és refrének, reszeléssel közötte, amik alatt Bello basszusgitárjának hangzása valami leírhatatlanul pofás lett, számomra a lemez zsenialitása is a hangzásban keresendő. A ráadás az album zúzós gyors dalaira a záró Zero Tolerance, ami a thrash eszenciáját kegyetlenül adagolja, a tika-tika dobtémája tanítani való. 

            Külön kis részként szeretném kezelni a For all Kings olyan dalait, amelyek nélkül nem volna kerek egész, mégsem sorolhatjuk az előzőleg említettekkel egy kalap alá őket. A már-már glam balladásan induló, negyedik Breathing Lightning az egyik kiemelkedő pillanat. Nagyon nehéz fogást találni rajta, sokkal inkább a klasszikus Anthrax albumok hangulatát hozza, a magasabb énektémák esetén Belladonna hangja ebben a dalban számomra nagyon Jonathan Davist idézi, pedig a dal szerkezetében semmi nu-metal nincs. Picit a prog-power vonalat is eszembe juttatja. Nagyon kíváncsi volnék olyanok véleményére, akik a lemezről ezt a dalt hallanák először. A majdnem nyolc perces Blood Eagle Wings is nehezen megközelíthető pillanata a For all Kingsnek. Nagyon a Bush korszak Anthraxát juttatja eszembe. Mindkét dal apró pillanatai akár a Black Lodge, megosztóak, mégis zseniálisak.

A lemez utolsó előtti darabja ismét egy teljesen más történet. A This Battle Choose Us kezdése egy Bush dal stílusát adná, Belladonna énekével, ez után egy modern Anthraxos középrészt találunk, a zárás pedig egy akkora reszelés, mint amivel a fénykor dalaiban, mint pl. az I am the Law-ban találkoztunk, viszont egy jóval prog-poweresebb megközelítésben tálalva. Zseniális, picit talán mégis túladagolták ötletekkel. Ez pedig enyhén a lemez kritikája is, ötletgazdagsága néhol túlzásokba megy át.

Ítéletet hirdetni sosem könnyű, véleményt formálni picit egyszerűbb. Abban biztosak lehetünk, hogy a For all Kings eléggé megosztóra sikeredett, több más kritikát is olvasva, nem értek egyet azokkal a véleményekkel, amelyek jó pár dalát a Worshipra már nem felférő ötletnek titulálták. Szintén alaptalannak érzem a borítót szekáló emberek támadását. Tény, hogy rejlik benne kis önimádat, saját kultusz erősítés, viszont megkérdőjelezhetetlen, hogy a zenekar tagjai megérdemlik státuszukat, semmi esetre sem Manowar szintű öndicséret. A lemez szerkezete, amely zúzósan kezdődik, majd nagyot lassul, közepén ismét erőteljes, gyors, zárása pedig pokoli pusztítás, talán jobban emészthetővé teszi különlegesebb, a nagyobb részek között megbúvó dalait, amelyek első hallgatás után furcsának tűntek, ha már erre kitértem, elsőre tényleg sokkal emészthetőbb és direktebb a lemez második fele. Egyértelműen azon albumok közé sorolnám, amelyek sok hallgatás után értéklehetők teljességükben. Hangzása valami hihetetlen jóra sikerült, Donais ízes szólói koronázzák az összhatást (bár nálam nem verik a klasszikus albumok Spitz szólóit). Ritkán minősítek egy lemezt tízes skálán, az erős 8-8,5 szerintem reális pontszám

Izsán Csaba,From Underground.2016.