Minden zenekar pályafutásának megvan a fénypontja, illetve mélye is. Sokan egyetértenek abban, hogy a norvég Borknagar valamikor a 2001-ben megjelent Empiricism album idején állt a csúcson, ami egy fordulópont is volt egyben a csapat életében. A Dimmu Borgirba átszékelő Simen Hestanes (ICS Vortex) melódiáit és csodás hangját egy keményebb toroknak, a Cosmic Genesissel berobbanó Andreas Hedlund, azaz Vintersorgnak kellett pótolnia. Azért is tekinthető fordulópontnak, mert ekkor kezd el mellékszerepben énekelni a Qintessence előtt érkező billentyűs, Lazare, akinek hangja mára a gépezet megkerülhetetlen tartozéka. Az Empiricism után viszont sokan Vortex hangját kezdték hiányolni, az Epic lemezzel kezdődő sort pedig kisebb leívelésnek tekinteni. Abban egyetérthetünk, hogy ötletek terén nem volt hiány, de valahogy a hatás nem volt a várt egyetlen, 2001 utáni lemezüknél sem. Aztán Vortex 2010-es visszatérése sem hozta el az áhított áttörést, ellenben a januárban megjelent Winter Thrice kapcsán olyan visszhangokat hallani, hogy visszatért a Borknagar, rengeteg pozitív kritika olvasható, járjunk hát utána, hogy mennyire megalapozott ez a vélekedés.
Valami elindult már, az előző, lassan 4 éve megjelent Urd lemezen is, például a Mount Regency dal elemeiben a régi Borknagar varázslatot éreztem. Aztán karácsony előtt pár nappal kiadták a címadó klippes változata, ami számomra egy derült égből villámcsapás hatással ért fel. A pozitív előjelek sorát a zenekar első énekese, Garm vendégszereplése erősítette, a dal pedig pár nap alatt teljesen befúrta magát a fejembe, valami megmagyarázhatatlan nyugodtságot árasztva magából a 4 énekessel (!) fémjelzett darab. Mostanra viszont, sok hallgatás után az a benyomása támad az embernek, hogy ez csak egy, a zseniális lemez dalainak csokrából. Őszintén kicsit féltem előre, hogy a mesés címadó után picit csalódás lesz a lemez egésze, aztán úgy 1,5 dal után tovafoszlott minden effajta kételyem. Kérem szépen, ez a lemez valami csodás darab, évente 2-3 ennyire jó dolog ha születik a mai metal színtéren.
A laikus felteheti a kérdést, hogy hova ennyi énekes, minek kell ilyen sok tag. Egyes zenekarok esetében (pl. az Eluveitie) tényleg fölösleges, a Borknagarban viszont szó sincs ilyesmiről. Több kritikában olvasható Vintersorg durva hangjának és szerepének megkérdőjelezése a lemezen, ami szerintem egy fölösleges felvetés. Az úgy jó, ahogy van, nélküle talán már nem Borknagarról beszélnénk. Ezen az elven két kategóriába sorolhatjuk az album 10 dalát, először is azok, ahol megjelenik a durva ének, szerepe nélkülözhetetlen, illetve ahol mellőzték ezt. Ezen kívül beszélhetünk koncept darabokról, mint az átlagosan 5 perc fölötti dalok közül, alig 3:50 perces hosszával kitűnő Noctilucent, ami a teljes lemez talán legkülönlegesebb pillanata, akár egy téli ballada, annyira nyugtató, ezt a dalt ajánlom azoknak, akik szerint semmi sem maradt a régi Borknagar zsenialitásából.
Az első három dal (The Rhymes of the Mountains, Winter Thrice, Cold Runs the River) egy durvább felvezetést tár elénk, Vintersorg szerepe nagyon meghatározó a kezdő és harmadik tételben, ének szempontjából is itt vannak felvonultatva a legkomplexebb témák, illetve gyökeres váltások. Hosszú, erőt sugárzó dalok, a hallgató magával ragadását célozzák meg. A negyedik Panorama daltól nem mondhatjuk, hogy visszább vesz a lemez, viszont egy erőteljes váltás érzékelhető. Innentől mindegyik darab önálló világát éli. Egy általános lassulás figyelhető meg, a hangsúly a művészi részre tevődik, az említett Panorama Arcturusos jellege is letagadhatatlan billentyűszőnyegeivel, Vortex mesés hangja benne pedig már-már ölelgető. Ettől a ponttól az a fajta balladás, elgondolkodtató, hol komor, hol vidámabb hangulat hat át, amit az Empiricism The Stellar Dome dalával alkotott meg a Borknagar. Nem beszélhetünk viszont egy tartós momentumról, nagyjából 3-4 dalos téma, amire egy ismét felívelő, életteljes zárás tesz pontot. Vagyis a lemez utolsó két dala, a Terminus és a Dominant Winds ismét a korong elejét idézi, Vintersorg erőteljes, öblös hangjával, amit aztán Vortex és Lazare hol ellágyít, hol csak középtempós elmélkedéssé tesz, hogy aztán ismét fejletépő erővel feléledjen a dal. Tökéletes a recept, úgy kilóra megveszi a hallgatót.
Eljött az ideje, hogy megválaszoljam a kérdést. Visszatért a Borknagar a csúcsra? A válasz egy, több, mint egyértelmű igen, mind kreativitás, mind pedig erő terén. Ennyi év távlatából nehéz csak úgy megragadni a The Olden Domain-Quitessence vonalát, sok múlik majd az élőben nyújtott teljesítményükön is, amivel sosem volt gond, reméljük ezután sem lesz, illetve Athera hangjával is hasonlóan szólalnak meg ennek a mesterműnek a dalai. Ezt én is alig várom már, ha minden jól megy, augusztusban láthatom végre őket.
-Izsán Csaba,From Undergrund
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése