Vektor- Terminal Redux

Első albumuk, a 2009-es Black Future megjelenése óta a Vektor egyértelműen elismert és kiemelkedő névnek számít az undergroundban a progos hangzású thrash zenekarok között. Öt évvel előző lemezük, az Outer Isolation után, amellyel én is megismertem őket, megérkezett a folytatás, Terminal Redux néven, még elvontabb és indirektebb, de teljesen szerethető és csalódást semennyire sem keltően.

Egy ilyen fiatal zenekar esetében meglepően sok időnek tűnhet az öt év, ám jobban a dolgok mögé ásva teljesen érthető. Kevesebb, mint egy évvel az Outer Isolation megjelenése után a zenekar áttette székhelyét Tempeből Philadelphiába, ami így elsőre nem hangzik feltűnően, ránézve a térképre és kis számolgatás után néz nagyot az ember. A Mexikói határtól nem messze fekvő Tempetől kellemes, több mint 2300 (!) mérföldre (laza 35-40 órás autóút) fekszik a keleti parti nagyváros, ahol a zenekar tagjai jelenleg is élik mindennapjaikat. Vagyis ez nem a teljes igazság, illetve a történet egésze. Ma reggel véletlenül bukkantam egy facebookos kép alatti kis szövegre, eszerint a zenekar szólógitárosa, Erik Nelson novemberben Salt Lake Citybe költözött, akkor még várandós feleségével. A Utah állambeli nagyváros kb. hasonló távolságra van Pennsylvaniától, mint korábbi székhelyük volt. Kicsit összegezve azért nem játék keresztbe átszelni egy kontinenst, évente többször is, a mindennapi problémák mellett tehát semennyire sem kell elcsodálkozni az emlegetett öt éven, rászámolva még az azóta eltelt legalább két Európa turnéjukat, örülnek, ha marad idejük élni mindennapjaikat. Ennek dacára , illetve a várakozásoknak megfelelően egy újabb zseniális lemezt kaptunk a négyestől, ami talán, sci-fi tematikáikkal élve egy még távolabbi galaxisba repítette őket, ami a borítón is visszaköszön.

A majdnem egy és egy negyed órás, 10 dalt felsorakoztató anyag szerkezetét tekintve első lemezüket juttatja eszünkbe, ahol a Terminal Reduxhoz hasonlóan megtaláljuk az 5-6 perces direktebb daraboktól kezdve, a 10 perc fölötti grandiózus darabokat is. A kor szokásainak megfelelően a lemez megjelenése előtt kaptunk korábban dalokat, a zenekar kiadójának youtube csatornájáról, egészen pontosan az első kettőt hallhattuk legelőször. Valamiféle szerkezetet keresve a lemezen, annak első három, eléggé elvont és meglepő elemeket felsorakoztató dala alkot egy egységet, amit az alig másfél perces Mountains Above the Sun insztrumentális zár. A maradék hat dal közöl négy direktebb, az előző lemezt idézvén, úgymond fülbemászóbbak (ha prog-thrash terén létezik ilyesmi), felvezetve a két, had nevezzük így záró csodát, az együtt 23 perces Collapse és Recharging the Void mesterműveket.

Többször emlegettem egy, az Outer Isolationhez képest is indirekten ható dalcsokrot, ezt jól érzékelteti a Charging the Void és Cygnus Terminal nyitó kettes. Egy kilenc perces dallal lemezt indítani bátorság, illetve, egyáltalán nem mellékesen tudás is kell, az említett darab szerkezete pedig teljesen mellőzi bármilyen konvencionális dalét, közepének mesés basszusfutamai közé rejtett szólói és témái gyönyörként csengnek a fülnek. Míg a záró, női éneket is felvonultató kórusrészt szerintem senki sem várta tőlük. Kicsit visszatérve a basszusgitárra, Frank Chin játéka a zenekar láncának egyik nagyméretű gyöngyszeme (Psychotopia dal basszusszólója pl.). Ennyire részletesen nem szándékozom górcső alá venni a dalokat egyenként, ezt-azt mégis lényeges kiemelni. Az LCD (Liquid Crystal Desease) nyitása valami durván jó, illetve ahogy thrashbe vált az elnyújtott tapping :D. Szintén figyelemre méltó a már emlegetett, alig másfél perces, akusztikus Mountains Above the Sun. Ennek balladássága szintén meglepő, váltása metálosabb vizekre fület gyönyörködtető, aztán úgy a semmiből ér véget (igen, én is felkaptam a fejem, hogy nem a teljes verzió van meg?).

Akik eddig hiányolták a gyorsabb és mondjuk úgy, végig zúzós dalokat, azoknak a Pteropticon, Psychotopia, Pillars of Sand hármas szolgál felüdülésként. Persze ide is becsempészték kiszámíthatatlan tempóváltásaikat . Az említett trió utolsó dala, a maga (csak) 5 és fél perces  hosszával talán a legdirektebb darab a lemezről, ha valakinek meg szeretnénk mutatni az albumot és mondjuk csak ennyire van időnk, talán a Pillars of Sand állja meg leginkább a helyét a lemez többi részétől függetlenül, illetve nem annyira elvont az ismerkedő füleknek sem. A záró duóról nehéz bármi értelmeset írni, a Collapse tiszta énekes kórusai teljesen ellazítóak, itt is érdemes figyelni közben Chin négyhúrosát, a dal második felének nyers keménysége mutatja meg tökéletesen, miben is zseniális a Vektor. Úgy halmozzák 1 dalon belül a hangulat és tempóváltásokat, hogy egy idő után már meg sem lepődünk rajta. Míg a 13 perces Rechaging the Void-ról nem írok, azt meg kell hallgatni, ötletei lemezekre elegendőek lennének, szavakba átvinni lehetetlen kidolgozottságát.

A legnehezebb mindig a végső gondolat, nyilván megfigyelhető, hogy semmi máshoz sem hasonlítottam a dalokat magukat, a Vektor e téren olyan szinten jár már, hogy saját maga mércéje, underground közegben megkerülhetetlen. Tízes skálán annál többet adni nem szakszerű, maradjunk annyiban, hogy sokak számára az év lemezét alkották meg.