Paradise Lost- The Plague Within

Paradise Lost- The Plague Within

            

Júliusban, az újvidéki Exit Festival színpadán láthatjuk a kultikus angol doom zenekart,  ezáltal nyernek soraim aktualitást, ahol megpróbálom összefoglalni, mit is jelent számomra a Paradise Lost, illetve egy kis értékelést is fűzök legutóbbi lemezükhöz.

            

Mielőtt a sorok és dalok közé csapnánk, egyvalamit le kell szögeznem! Nem tartozom azok közé, akik teljesen elítélik a Paradise Lost 2000 utáni munkásságát, hanem azok táborát erősítem, akiknél ez eléggé lemeze- válogatja dolog. Életkoromból is kifolyólag a Faith Divide Us- Death Unites Us és Tragic Idol albumokkal ismertem meg őket, amelyek megfelelő hellyel rendelkeznek diszkográfiájukban. A kilencvenes évek végi, kétezresek eleji műveik, egyezzünk meg, nem igazán az addigi Paradise Lost világát képviselték, igencsak éles váltásként érhették a rajongókat. A goth-indusztriális hangzású One Second még elmegy, bár végig olyan számomra, mintha Theatre of Tragedyt hallgatnék. Azt ezt követő időszakot nehéz értékelni, egészen a 2007-es In Requiem lemezig. Nem mondom, hogy rossz, de annyira más, hogy egy teljesen eltérő közeget szólít meg.  A gondolatmenetet továbbvivén, a tavalyi The Plague Within, mint hangulatát, mint pedig stílusát, hangzását tekintve szerintem az utóbbi lemezek folytatása, a durvább ének és hangzás visszatérése kapcsán nem beszélnék egyértelműen a „visszatérésről a gyökerekhez”. Ezzel egy szóval sem mondanám ki, hogy nem a korai érát juttatja eszünkbe, a Gothic lemez által vezérelve, mert hazudnom kellene, ha nem azt hallanánk vissza, amit első lemezeik sötétsége képviselt, de nem tudunk kizárni semmit, a Draconian Times Forever Failure dalának művészi elemeitől egészen a Tragic Idol lassan mérföldkővé váló Honesty in Death remekéig. Egy életmű egésze, szerintem így kell vizsgálnunk, a The Plague Withint, nem kiragadva saját helyéről és beskatulyázva.

            

Három szóval tudom kifejezni, hogy miért nem beszélhettünk egy váratlan fordulatról, Grand Morbid Funeral. Nick Holmes csatalakozása a „svéd vérfürdőhöz” azért igencsak előrevetíthette a jövőt. A végeredmény pedig egyáltalán nem maradt el a várakozásoktól, bár nem kérdőjelezte meg nálam a Nightmares Made Flesh státuszát, mint kedvenc Bloodbath lemezem, amelyben kellő brutalitás és Hypocrisy is van Tagtgren mesteren keresztül :D. Ehhez képest a Grand Morbid Funeral megszólalása egy teljesen más világ, hogy úgy mondjuk sokkal több benne a svéd death, ha egy zenekart említhetek hasonlóként az az, Entrails lenne. Volna viszont még egy előzményünk, ami hosszabb ideje munkálkodott a háttérben, death-doom becsületre méltó keverékeként, Vallenfyre néven. A két stílus és korszakalkotó zenekar szólógitárosainak (Gregor Mackintosh- Paradise Lost; Hamish Glencross- most már csak ex. My Dying Bride) projektjét pedig egy még sötétebb hangulat árnyékolja be, egy tökéletes elegyet képezve a két zenekar korai muzsikája között, modern hangzással. Szintén nem elhanyagolandó, hogy egy, a death és doom színteret megjárt dobos erősíti a Vallenfyret, Adrian Erlandsson, aki tiszta véletlenül a Paradise Lost ütőse is J. Vagy máshonnan megközelítve, a 2009-ben csatlakozott, mint egyetlen nem alapító tag, Erlandsson mögött is kereshetők a régi-új hatások. Összegezve tehát, a zenekar számára minden irányból érkeztek újdonságok.  

Továbbra is tartom viszont meggyőződésem, hogy a The Plague Within így is folytatása a Paradise Lost történetének, illetve nem kell egyetérteni ezzel, de szerintem az összkép valahol azt a vonalat folytatja, amit a Draconian Times elkezdett, majd lényegében csak a 2007-es In Requiem lemezzel tért vissza. Dalokkal alátámasztva, a Terminal vagy a Punishment Through Time a legjobb példák, egy erő tekintetében rágyúrt Tragic Idol, hasonló hangzással. A Sacrifice the Flame pedig egyenes folytatása annak az iránynak, gyakorlatilag mintha az elmúlt két lemez valamelyikéről ragadtuk volna ki. Vannak persze eltérő darabok, a lemez vége fele feltűnő Flesh From Bone igazi mestermű, felkapja rá a fejét a hallgató, misztikus, orkesztrális intróját és visszatérő elemeit egyszer csak felváltja a grandiózus hangzást dörzspapírként váltó riffek csokra, amelyek számomra sokkal inkább death/black hatásúak, mintsem death/doom, Mackintosh szólói aztán átvezetnek a doom világába, amit ismét vált egy grandiózus zárás. A klippesített Beneath Broken Earth igazi doom darab, nagyon hasonlítva az utóbbi évek My Dying Bride dalaira.

            Írásom végére érve egy kérdés mindenképpen felmerül bennünk, mégpedig a folytatásé. Annak kérdése még megválaszolatlan, hogy tényleg a Bloodbath és Vallenfyre, mint „projektek” hatására tértek-e vissza a durvább, a zenekart 20-25 éve annyira jellemző elemek, illetve mit is fogunk kapni tőlük ezután? Én mindenképpen e kombinált útnak örülnék, új és régi egyben, kidolgozott, változatos dalokkal, ami a rajongótábor minden részét kielégíti, függetlenül attól, hogy mikor is ismerték meg a Paradise Lost életművét.