borító: Takács Fanni
Akkor nézzük is sorban a számokat. A Gehenna névre keresztelt, esőeffekttel ellátott akusztikus, elborult intro után kegyetlen energiával indul a lemez a Deluxe EP-n már megjelent Hanyatlás képében. A lemez amúgy abszolút elnézhető és megszokható negatívuma egyből megjelenik: sajnos Kovács Krisztián hand- és footjobját csak koncerteken élvezhetjük, lemezen vélhetően anyagi megfontolásból dobgépet használtak, ami bár nem egyedi eset, de nekem már csak azért is fület szúrt, mert tudom, hogy Krisztián minden probléma nélkül fel tudná játszani stúdióban. Ezután a Hóhér Előtt következik, ami szintén ismerős lehet a Fájdalom Színház EP -ről. Természetesen hozzák a srácok a szokásos minőséget, és a hangzáson is sikerült csiszolniuk. A gitárok hibátlanul szólnak, és Macher Zoli bontogatja a szárnyait dallamos éneklés terén is, amihez hallhatóan jó alapja van, valamint Gellén Tomival kiváló gitáros párost alkotnak. Harapós riffek, ízes szólók, ahogy azt illik! Az Álomgép című tételt már a lemezmegjelenés előtt nyilvánosságra hozták a srácok, ahonnan egyből le lehetett fülelni, hogy komoly fegyverarzenált fognak felmutatni gyilkos riffek, és mély mondanivalójú dalszövegek terén. Egyedül a breakdown-t az elején hanyagolhatták volna, mert tőlük teljesen idegen az ilyen, de ezt csak az egyéni ízlésem diktálja. Aki a márciusi S8-as koncertjükön volt, neki ez a szám is ismerős lehet. Képek égnek egy éles látomásban… Szerintem innen mindenki tudja, hogy a Paranoia következik, ami már az első kiadványon is gyalu volt, ez most sincs másképp. Természetesen a régi számok átestek egy kisebb ráncfelvarráson, amitől még nagyobb dögöt kaptak. Ezután következik a kedvenc tételem, főleg szöveg terén, a Passzív Exitálás. Olyan szinten odamondják a srácok a háttérhatalomnak a magukét, hogy az ember csak kapkodja a fejét a szövegi megoldásokra. Minden tiszteletem a srácoké ezért a számért! Muzikális dühkitörés nyitott szemű emberektől nyitott szemű embereknek. A Fantazmagória című instrumentális tétel tökéletesen lett belőve, mely kis pihenőt ad a hallgatónak, hogy képes legyen felfogni a hallottakat a következő, kevésbé sem lágyabb blokk előtt. Dallamai szabályosan simogatják a lelket. Folytatódik az őrület az Enigmával, mely nem tököl, egyből belelendül, és elsodor, mint egy széttuningolt gyorsulási versenyre épített úthenger. A refrén olyan szinten fülbemászó, hogy a release party után másfél hétig ment a fejemben a dallama és a szövege.
A srácoknak azért sikerült becsempészni egy letagadhatatlanul pofátlan Justice korszakú Metallica nyúlást, de ebben a tekintetben nem sikerült elérniük az Exumer szintjét a Fallen Saint-tal.
A Szekpszis menetelős thrashes indítása utáni csépelésénél sem adnak le a srácok a tempóból. Remélem, azért koncerten nem kell nekik oxigénmaszk, mert elég komoly fizikai állóképességre lesz szükségük, ha ezeket a megfelelő energiával akarják átadni, bár az eddigi koncertélmények alapján nem féltem őket. Bár kiállásokkal, lassú részekkel megtördelik a számokat, de ezeknél is nagyon észnél kell lenniük. Bár a zenekar nyomokban sem egy Municipal Waste vagy egy Ghoul komolyságukat tekintve, de a legkomorabb, legsúlyosabb számuk, a Testtelen Tánc, mely a leghosszabbra sikerült, olyan témát feszeget, amivel kapcsolatban eddig nem sokan emeltek szót: egy drogos anya abortuszát mutatja be a magzat szempontjából, utalva ezzel társadalmunk felelőtlenségére, ahol a pillanatnyi élvezetek hajszolása nagyobb prioritást élvez a gyermekáldásnál. Érdekességként megjegyezném, hogy amit Harmath Zoli művel itt a basszusgitárral, az megüti azt a nívót, amire a legtöbb zeneértő ember felkapja a fejét. A lemez záródala, a Felfestett Töltények méltó lezárása 2016 egyik legjobb lemezének. Aki rendszeres látogatója a koncertjeiknek, az már szintén hallhatta ezt a számot. Sikerült egy olyan ütős refrént írniuk ehhez a számhoz, mely alattomosan bemászik a tudatalattidba, és egyszer csak azon kapod magad, hogy munka, vezetés, főzés közben dúdolod. A lezáró effekt (direkt nem lövöm le a poént) olyan szinten leülteti az embert, hogy az első hallgatás után valószínűleg sokkállapotba kerül, és a hallottak gondolkodásra késztetik. Olyan ez, mint filmek közül a Harcosok Klubja. Összességében ez a pofátlanul fiatal banda összerakott egy olyan minőségi albumot, mely nagyon ritkán születik. A minimális hibák ellenére egy totál szerethető album született, és mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a dallamos thrash metalt.
Az a durva, hogy ha belegondol az ember, ebből a fiatal generációból mást nem is nagyon tud felsorolni a thrash/death/black szintérről. Nem nagyon van értelmes utánpótlás. Aztán meg ne legyen igazam.
VálaszTörlés