Miközben bármi féle felvezető szövegen gondolkodtam, a már lassan idejét múlt, vagy enyhén megcsúszott írásomhoz (több, mint két hét telt el a koncert óta), rájöttem, hogy már a plakát és a zenekari felhozatal is magáért beszél. Maradjunk annál a rövid véleménynyilvánításnál, hogy az év egyik legkeményebb kedd estéje volt ☺.
Egy este, amely sok kellemes meglepetést tartogatott, illetve messze túlszárnyalta bármiféle elvárásom. Legyek őszinte elsősorban a Melechesh miatt vettem részt az eseményen, az Enki lemez megjelenése óta vártam, hogy végre láthassam élőben őket. Kíváncsiság fűtött, mennyire tudják visszaadni a lemezek hihetetlen minőségét? Mindemellett enyhe félelem is vegyült a várakozásban, hogy nem lesz-e csalódás a frontember Ashmedit leszámítva turnézenészekkel felálló csapat műsora. Annyit már ezen a ponton elárulhatok, hogy fikarcnyit sem kellett csalódnom, ellenben az est végére a hibátlan Melechesh vagy sátáni Azarath játéka eltörpült az Immolation okozta élmény mellett.
Valahogy jómagam is egyre inkább hanyagolom az elő zenekarokra történő pontos megérkezést, pláne ha 5 csapat játszik egy 19:00-24:00 órás programmal. Az est nyitói az olasz NO MORE FEAR voltak. Érkezésem pillanatában talán még két teljes daluk volt hátra az amúgy is csupán félórás játékidőből (emiatt nem tudok érdemben nyilatkozni teljesítményükről). Sajnos a nézőtér is nagyon szellős maradt a death metalt játszó fiúk fellépése alatt, a közönség java csupán az Azarathra verődött össze. Szintén félórás játékidővel következett a bukaresti Sincarnate. Őket már elejétől néztük. Szintén death metalban utaznak az urak, azonban egy jóval elvontabb, doomos hangulattal és tömény hangzással. Az idén második nagylemezét kiadó Sincarnate azonban így két hét távlatából szürke emlékként maradt meg számomra. Dalaik minőségien szóltak, ellenben nagyon hamar sablonossá vált a produkció, és bár kiválóan zenélt az ötös, az utolsó 2-3 dalra túlzottan kiszámíthatóvá vált számomra a muzsikájuk.
Ekkor következett a fenti képen is látható, a gonoszt minden porcikájában a színpadra felhozó lengyel Azarath. A csapatot már viszonylag régóta ismerem, utolsó előtti lemezük, a 2011-es Blasphemers’ Malediction pedig igencsak sokat szólt nálam megjelenését követően. Az Azarath abban igencsak hasonlít a Melecheshre, hogy komolyan utána kell nézni, kik is fognak fellépni az adott koncerten. Az alapító, a Behemoth-ot is erősítő Inferno nagyon keveset látható az Azarathban, a doboknál a csapattal már hosszú évek óta fellépő Adam Sierzega ült. Nemrégiben frontember váltás is történt a soraikban, az „újonc” Marcin Sienkiel teljesítményére nem lehetett panasz, főként, hogy ő volt az elsőszámú gitáros is. A másik hathúrost a csapatban már lassan húsz évet lenyomó Bart pengette, ellenben hangszerének nem volt a legjobb hangzása, magyarul alig hallatszottak szólói, gitárt is kellet cserélnie a fellépés közepén, színpadról való távozásakor tűnt fel, hogy mennyire halk volt gitárja, mert nem érződött különösebben ennek hiánya. Basszusgitáron is egy „újonc” koncert zenész, Tomasz Zieba játszott.
A kiválasztott dalok főként utóbbi lemezeikről kerültek a programba, aminek kimondottan örültem, bár az idei In Extremis album nagyon nyers hangzásával nem vagyok teljesen elégedett, van egy olyan érzése a hallgatónak, mintha a minőség rovására menne a hihetetlen darálós, oldschoolos hangzás. Emiatt, bár a fellépésük kitűnő volt, nem teljesen erre számítottam előzőleg. A dalcsokor kimondottan pollkorrekt és dalla… mocskos és nyers volt, persze jó értelemben, az igencsak reszelős, 2009-es Praise the Beast lemez számottevően képviselték a Sacrifice of Blood, Praise the Beast, Unholy Trinity, Obey the Flesh dalokkal. Akármennyire is szeretem a lengyelek munkásságát, néha azért picit erőltetett a megjelenésük és mondanivalójuk (túlsátánkodják magukat az urak ).
Így elérkeztünk az izraeli kormánypropaganda egyik kedvenc zenek… az odahaza annyira nem szeretett Melechesh fellépéséhez.
Az Immolation tagjaival folytatott kinti beszélgetés miatt enyhén megcsúszva értünk be, már javában szólt az utolsó lemez egyik ékköve, a The Pendulum Speaks. Kik is léptek fel az egész este rocksztárt játszó Ashmedi mellett? Háááát, a legtöbb keresgélés ellenére sem lettem annál okosabb, mint amit előtte tudtam, hogy a doboknál a szlovén Condemnatio Cristi ütőse ül. A basszusgitáros és háttérénekes figura megjelenésével határozottan azt a benyomást keltette, mintha az Azarath koncertjéről maradt volna a színpadon .
A gitárszólók javát egy nagyon fiatal, határozottan magas és vékony, derékig érő hajkoronával megáldott, szőke herceg megjelenésű srác játszotta, aki valahogy nem illett az összképbe, ellenben játékára nem lehetett panasz. Ashmedi a koncertek után már eléggé bevodkanarancsozott hangulatban volt, így sok értelmes szót nem tudtam váltani vele, illetve rákérdezni, hogy kik társaságában koncertezik mostanság.
A dalokra térve, uralta a programot az utolsó lemez, az Enki, emellett egyenlő arányban voltak jelen az Epigenesis és Emissaries tételei. A korai, jóval zúzósabb hangzású lemezekről csupán a 2003-as Sphynx, Triangular Tattvic Fire darabja szólalt meg.
A hangzás tekintetében egy rossz szavam sem lehetett, talán megemlíthető, hogy a kórusok (Grand Gathas of Baal Sin refrénje pl.), keleti hangszerek lejátszóról való megszólalása enyhén csalás, de az élmény így jobb a néző számára, mint egy félrekántált kórus esetében.
Aztán jött a mindenki által várt nagy finálé. Az Azarath és Melechesh fellépése között sikerült elcsípnünk az Immolation három régi tagját egy kis dedikálásra, a szólógitáros Vigna úrral pedig egész hosszú beszélgetésbe elegyedtem. Meglepően közvetlenek, illetve fiatalosak a tagok, kimondottan ápolt és barátságos megjelenéssel, őket végképp nem lehet „leszakadtrockerezni.”
A hangzásuk eszméletlen jó volt, látszott a hosszú évek tapasztalata, mindenképpen kiemelkedő Robert Vigna gitárjátéka, illetve a mozdulatok, amelyektől úgy tűnik, mintha „harcolna” a gitárja erejével .
A jelenlevők valószínűleg a két óriási klasszikus, a Dawn of Possession
és a Here in After lemezek dalainak sokaságát szerették volna leginkább hallani , viszont nem lehettek elégedetlenek, hiszen a No Forgiveness, Into Everlasting Fire, Nailed to Gold dalok képviselték a korai érát. Az új album több, mint felét eljátszották, egy változatos felosztással, hiszen nagyjából minden második tétel az Atonement-ről szólt, köztük pedig régebbiek kerültek a palettára. Az említett három lemez mellett a Kingdom of Conspiracy és az Unholy Cult címadói, valamint a Majesty and Decay- en szereplő, The Purge-t hallhattuk.
A minőségi fellépők mellett nagyon hamar eltelt az 5 óra, a közönségre sem lehetett panasz a viszonylag magasabb jegyár (75 lei helyszínen) és hétköznap este ellenére, az Azarathra nagyjából megtelt a Flying kényelem/befogadóképesség szempontjából. A hangosítással nem voltam teljesen megelégedve, az Azarath és Melechesh alatt az egyik gitár folyamatosan alig hallatszott, amit Ashmedi reakciói és folyamatos gitárhangolási kísérletei is alátámasztottak. Összességében viszont egy nagyon kellemes emlék marad, amely jóval közelebb hozta számomra az Immolation muzsikáját és a zenekar karizmáját. Türelmetlenül várjuk a jövőben is a hasonló koncerteket!
Végül pedig egy kis büszkeségként a közös fotó Robert Vigna és Ross Dolan alapító tagokkal az Immolationből.
Izsán Csaba- From Underground
