Az ezzel a cikkel startoló új rovatunkban a From Underground csapat tagjai bemutatják kedvenc lemezeiket, esetünkben TOP5 Tharsh anyag volt a téma. Izsán Csaba Listájával ismerkedhettek.
5.
Vio-lence: Eternal Nightmare (1988)
Összeállítani egy listát, ahová csak a
kedvenc 5 thrash lemezét teheti az ember szinte lehetetlen utólagos
ellenérzések és átgondolások nélkül, ha pedig erre a listára felkerül egy mára
eléggé ismeretlen státuszba visszaeső zenekar debütlemeze, azt illik komolyan
venni :D.
A Bay Area kisebb nevei közül, talán a
Vio-lence volt az a zenekar, ahol első perctől ráéreztek a nagyok árnyékából
való kitűnés módszerére, a nem cicasímogatós dalszövegekkel megáldott Eternal
Nightmare, a maga 7 dalával és mindössze 35 perces játékidejével elsöpör,
miközben nem is unja meg az ember, illetve a lemez sem csak a féktelen zúzásról
és egyen tempókról szól, idegölő menetelő sereget idéző beordibálós kórusai és
galoppolása zene a thrasher fülének. Ha nagyon szőrszálhasogatók lennénk,
lehetne ecsetelni az igencsak jól felfedezhető Exodus inspirációt, ami talán a
Calling the Coroner dalban a legnyilvánvalóbb, de nem ez a célom. A lemez
egyértelműen a zenekar csúcsát képviseli, akik 1990 után sok más hasonló
formációval együtt lassan letűntek, viszont az ötleteik és kreativitásuk Phil Demmel
és Robb Flynn alakján keresztül együtt a Machine Head soraiban él tovább.
Őszintén fogalmazva komolyan
elgondolkodtatott, hogy az Eternal Nightmare vagy egy Exodus lemez kerüljön-e a
listára, a döntésemet két dolog befolyásolta elsősorban, amikor először
hallottam pár éve ezt a lemezt a padlóig esett a pofám J,
arra gondoltam, hogy ez simán hozza a Bonded by Blood vagy a Pleasures of Flesh
szintjét. Másodsorban, tehát egyáltalán nem mellékesen aki a cikket olvassa
rákeres egy rég letűnt mesterműre és kedve támad előszedni, újra átélni azt.
4.
Heathen: The Evolution of Chaos (2010)
Semmilyen módon sem szerettem volna
hanyagolni egy progosabb hangzású thrash lemezt erről a listáról, így Lee Altus
és brigádja mindig különleges volt számomra, emellett egyetlen lemez az új
évezredből, amit ide választottam. Sajnos a Heathen sem egy túlzottan ismert,
vagy kellően elismert név a műfaj igencsak széles tárházából. Altus Exodusba
való csatlakozása óta pedig nem is várhatunk szerintem túl sok aktivitást vagy
lemezt már a nagy öregektől. A listám legkomplexebb lemeze, az ember csak úgy
kapkodja a fejét bonyolult megoldásait hallva, letaglóz, majdnem hetven perces
játékideje ellenére sem unalmas, az az érzése támad az embernek a harmadik
Heathen nagylemezt hallgatva, mintha néhány teljes diszkográfiát szemelgetne,
ötleteinek bősége mutatja hány évig készülhetett, amíg kiforrott a mestermű.
White érces hangja Altus és Lum végletekig letisztított gitárjátékára építve
fülorgazmus közeli állapot. A Dying Season dal ami szerintem leginkább összegzi
a lemez erejét, akik nincsenek oda a prog metalért kicsit túlzottnak érezhetik
a lemez telítettségét, olyan véleményt is hallottam, hogy túlzott
hangszermaszturbálás az Evolution of Chaos, de számomra hibátlan darab.
3. Kreator: Coma of Souls (1990)
Igyekeztem úgy válogatni, hogy egyazon
zenekar két lemeze ne kerüljön fel, a változatosság gyönyörködtet nemde? Szögezzük le az első perctől, semmi bajom a
korai Kreator lemezekkel, szeretem őket, de számomra a pokolig dicsőített
Pleasure to Kill csak egy a szárnyait bontogató európai thrash istenek útkereséséből.
Számomra az Essen-i négyes, mint kiteljesedett, legyőzhetetlen, de egyben
kiegyensúlyozott és akaratát középtempón is elsöprően érvényesítő érájuk a
favorit. Túl sokáig nem is gondolkodtam, hogy melyik lemezük kerüljön ide,
életművűkből emellett a régi útra visszatérő Violent Revolution és az utolsó
Phantom Antichrist van a képzeletbeli dobogómon, viszont egyik alkotás sem
veszélyeztette a lélekkóma státuszát, mint kedvenc. Lehet trúúúskodni ezer
fele, illetve a korai recsegős lemezeket, isteníteni, de amint megszólal ez a
csoda, bármelyik hibátlan dala, a legfinnyásabb ellenlábas is elhallgat. Külön
kiemelendő a Hidden Dicatator-Mental Slavery-People of the Lie hármas, de egy
hibátlan akkord sincs a lemezen, 11/10 pontos zsenialitás, letisztult
hangzással.
2. Metallica: Ride the Lightning (1984)
Semmilyen módon sem szeretnék belemenni
a Metallica mocskolásába, gimis korszakom egyik alapzenekara volt, azért
szerettem és szeretem, amit játszottak, a tagok irányába történő sárdobálás és
mocskolódás nélkül. Lezárt ez a korszakuk, ellenben első 3 lemezük
támadhatatlan bárhonnan is nézzük. Bár számomra is első lemezük, a Kill ’em
All, az, amelyen dalok szempontjából a legtöbb favorit van, a sorban második
Ride mutatja a legkerekebb egészet, kiforrottabb, viszont az első lemez erejét
is magán hordozza, nem féktelen zúzás és gitártépés, de nem is lassú balladázás
(Tegyük hozzá, általában a letisztult, későbbi lemezek pártolója vagyok a Bay
Area-i színtér esetében, a Metallica esetében másként érzek). A dalokra kitérni
talán értelmetlen, metál közösségben ki az, aki nem ismeri a Creeping Death
vagy Fight Fire with Fire kaliberű klasszikusokat, ez a lemez azt képviselte
1984-ben egy alstílusban, amit tíz évvel később a De Mysteriis Dom Sathanas
képviselt sok ezer kilométerrel odébb, megkerülhetetlen mestermű.
1. Megadeth:
Rust in Peace (1990)
Elérkeztünk arra a pontra, ami számomra a thrash
metal esszenciája, a Megadeth talán az a zenekar, amit a Metallicanal is inkább
szokás baszogatni, legyünk őszinték, a jó öreg kurafi, Dave Mustá… Mustaine
rászolgált erre párszor, ennek viszont semmi köze a zenekara negyedik
nagylemezéhez, amit számomra szavakkal leírni nem egyszerű feladat. Arról a
lemezről beszélünk, amit még azok a fémzene rajongók is szeretnek, akik amúgy
köpnek a Megadethre, úgy fogalmaznék, hogy félúton a hírnév és igényesség
között, eltávolodva valamelyest az Underground világától, de még nem a kommersz
úton. A lemez, amit először készítettek el profi körülmények józanság és kellő
elhatározottság mellett, érdekes felvetés lehetne, hogy mi is történik, ha egy
évvel korábban, a már fentebb is említett Lee Altus elfogadja a meghívást a
zenekarba, milyen lett volna a zseniális Friedman nélkül, aki a Mega talán
legjobb zenésze volt története során, és akinek névjegyéve váltak azok a szólók
és túlvilági játék, amit például a Hangar 18 alatt is a világ fülébe muzsikál.
9 dalunk van,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése