A zalaegerszegi halálhorda, azAge Of Agony legutóbbi 2014-es
Death Metal Artillery után, az idén megjelentt For The Forgotten című zseniális
albummal tette jó magasra a mércét. A nyitó dal, a The Korps a Doberdó
katonadal dallamával bevezetve rögtön leszögezi,hogy miről van szó,majd indul a
középtempós szám,olyan jó zsíros halálballada, ami ismét megerősíti azokat akik
eme nemes zenekart a magyar Bolt Thrower-nek becézik. A következő tétel aThe Jabloniec Pass,ami már igencsak ropogós,spontán kezd
tőle headbangelni az ember,és itt hallható már igazán a minőségi produkció,
hiszen a nagy zúzás közepette sem veszik el egy hangszer sem.Gyönyörűen
hallhatók a galopp riffek és a melódiák is, és ez generálisan nagyon jó
zenehallgatási élményt nyújt az egész albumon keresztül. A 3. Tétel a személyes
kedvencem ezen az albumon, valószínű a Black metálos jellege miatt egyszerűen
imádom. Gyors, és kegyetlen, és az a melódia uggh. AKnight Of Sky-a mi a 8.szám ismét mérsékeltebb
hangvételű nóta, és a végén mikor a gitárok kitartanak, és csak a baszuss
folytatja. Nagyon el lett találva, és ezt a relaxált állapotot kalapálja szét aStormtroopers, ami szintén egy
eszméletlen mozgató szám tiszta "tupa-tupa", és mint tudjuk az nélkül nem metál a
metál. Elérkezünk a végső ütközethez azOur
Last Stand-tökéletes
befejezése a death metalos háromnegyed órás történelemórának. Maga a borító is
tökéletesen illik az egész koncepcióba ANVIL KVLT - magyar
mötál grafikus kibaszott jó munkát végzett. A kiadvány beszerezhető a Never
Heard Distro-tól
Felállás:
Pápai Kálmán-ének/Nagy Lajos-gitár/Ferencz Gábor-gitár/Tóth Krisztián-basszus/Kovács Balázs-dob
Káger Balázstól (Neverheard Distro) sikerült többek között eme kiadványt megszereznem kazetta formájában. Hogy mit is kell tudni erről a zenekarról? Mikael Holm gitáros és énekes, valamint Micael Zetterberg dobos alapították 2012-ben. 4 év alatt 9 demo, egy EP, egy Single, egy válogatáslemez és egy nagylemez került kiadásra tőlük, ami igen csak szép teljesítménynek számít. Én a svéd blach/thrash formáció legfrissebb, Crushed By Tyranny című demo albumjáról szeretnék pár szót írni. A kiadvány az Iron Country Records gondozásában és a Neverheard Distro terjesztésében jelent meg limitált, 111 példányszámban. Külön érdekesség, hogy a borító grafikáját az Anvil Kvlt készítette, tehát bőven van a demo albumnak magyar vonatkoztatása.
Összesen 12 szám került rögzítésre, bár a teljes B oldal a két 2012-es demo-t, név szerint a Gutpuking/Satan's Hammer-t és a Skull Torture-t tartalmazza. Gyakorlatilag három demo egy kazettán! A kazettát elindítva egy súlyos, málházós kezdést kapunk a Blasphemic Lust képében.A hangzás teljes mértékben elfogadható, a hangszerek arányosan, erőteljesen szólnak, a basszust is jól kihallani. A War Of Armageddon már lendületesebb, igazi "black rock and roll" életérzés az ős-Bathory vonalán, majd ezután jön a Rising Hands, mely valósággal ledarál a lendületével. Ha nem lenne előttem a naptár, simán elhinném, hogy 1980-as években vagyunk, olyan hitelesen adják vissza a srácok az életérzést. A lendület nem hagy alább az Evil Child's Laughternél sem, melynek a refrénjét akár Cronos-Mantas-Abaddon trió is írhatta volna! A Total Autopsy, mely már a Skull Torture demo-ról is ismerős lehet, kissé lelassul, de súlyosságát, sötét, komor, őszinte hangulatát szerencsére sikerül megőriznie. Még egy nagyon jól eltalált elszállós résszel is megtarkítják a tételt. Végül a már ismert Crushed By Tyranny riffjei csendülnek fel, melyek zakatolása méltó lezárása az új kiadványnak. A piros kazettát megfordítva elindul a Gutpuking, melynek a hangzásán hallani, hogy valóban 4 évvel korábbi felvétel, melynek mocskossága abszolút semennyit nem vesz el az élvezeti értékéből. Aki ebben a műfajban jártas, annak a füle megedződött már ahhoz eléggé, hogy ki tudja hámozni belőle a lényeget. Dalszerkezetét tekintve sokkal egyszerűbb, mint az új számok, mely elmondható az egész B(onus) oldalról. A Satan's Hammerről ugyanez mondható el. Pontosan olyan, mint amilyennek egy black/thrash számnak lennie kell. Se több, se kevesebb. Ezután a Skull Torture demo következik, melynek első számát, a Total Autopsy-t már az A oldalon hallhattuk. Ezt a Sacrifice Of Virgin követi, mely ismételten szinte tökéletes Venom kópia lehetne, amit abszolút nem pejoratív értelemben kell venni, hiszen a zenészek sem hinném, hogy tagadnák az erős régi Bathory/Venom/Motörhead/Darkthrone hatásokat. A Flames Of Hell menetelős tempójával és jópofa szólójával ismét könnyen belophatja magát a szívünkbe. Zárásként ismét megkapjuk a demo címadóját, a Crushed By Tyranny-t. Összességében egy műfajában igen csak versenyképes demoról beszélhetünk, melyet nyugodt szívvel tehetünk például egy Midnight vagy egy Crüel Force mellé. Bár esetünkben komorabb a zene hangulata, de a hatások teljes mértékben megegyeznek az említett zenekarokéval. Véleményem szerint aki teheti, szerezze be a kazettát, már ha még van belőle!
Első albumuk, a
2009-es Black Future megjelenése óta a Vektor egyértelműen
elismert és kiemelkedő névnek számít az undergroundban a progos
hangzású thrash zenekarok között. Öt évvel előző lemezük, az
Outer Isolation után, amellyel én is megismertem őket, megérkezett
a folytatás, Terminal Redux néven, még elvontabb és indirektebb,
de teljesen szerethető és csalódást semennyire sem keltően.
Egy ilyen fiatal
zenekar esetében meglepően sok időnek tűnhet az öt év, ám
jobban a dolgok mögé ásva teljesen érthető. Kevesebb, mint egy
évvel az Outer Isolation megjelenése után a zenekar áttette
székhelyét Tempeből Philadelphiába, ami így elsőre nem hangzik
feltűnően, ránézve a térképre és kis számolgatás után néz
nagyot az ember. A Mexikói határtól nem messze fekvő Tempetől
kellemes, több mint 2300 (!) mérföldre (laza 35-40 órás autóút)
fekszik a keleti parti nagyváros, ahol a zenekar tagjai jelenleg is
élik mindennapjaikat. Vagyis ez nem a teljes igazság, illetve a
történet egésze. Ma reggel véletlenül bukkantam egy facebookos
kép alatti kis szövegre, eszerint a zenekar szólógitárosa, Erik
Nelson novemberben Salt Lake Citybe költözött, akkor még várandós
feleségével. A Utah állambeli nagyváros kb. hasonló távolságra
van Pennsylvaniától, mint korábbi székhelyük volt. Kicsit
összegezve azért nem játék keresztbe átszelni egy kontinenst,
évente többször is, a mindennapi problémák mellett tehát
semennyire sem kell elcsodálkozni az emlegetett öt éven,
rászámolva még az azóta eltelt legalább két Európa turnéjukat,
örülnek, ha marad idejük élni mindennapjaikat. Ennek dacára ,
illetve a várakozásoknak megfelelően egy újabb zseniális lemezt
kaptunk a négyestől, ami talán, sci-fi tematikáikkal élve egy
még távolabbi galaxisba repítette őket, ami a borítón is
visszaköszön.
A majdnem egy és
egy negyed órás, 10 dalt felsorakoztató anyag szerkezetét
tekintve első lemezüket juttatja eszünkbe, ahol a Terminal
Reduxhoz hasonlóan megtaláljuk az 5-6 perces direktebb daraboktól
kezdve, a 10 perc fölötti grandiózus darabokat is. A kor
szokásainak megfelelően a lemez megjelenése előtt kaptunk
korábban dalokat, a zenekar kiadójának youtube csatornájáról,
egészen pontosan az első kettőt hallhattuk legelőször.
Valamiféle szerkezetet keresve a lemezen, annak első három, eléggé
elvont és meglepő elemeket felsorakoztató dala alkot egy egységet,
amit az alig másfél perces Mountains Above the Sun insztrumentális
zár. A maradék hat dal közöl négy direktebb, az előző lemezt
idézvén, úgymond fülbemászóbbak (ha prog-thrash terén létezik
ilyesmi), felvezetve a két, had nevezzük így záró csodát, az
együtt 23 perces Collapse és Recharging the Void mesterműveket.
Többször
emlegettem egy, az Outer Isolationhez képest is indirekten ható
dalcsokrot, ezt jól érzékelteti a Charging the Void és Cygnus
Terminal nyitó kettes. Egy kilenc perces dallal lemezt indítani
bátorság, illetve, egyáltalán nem mellékesen tudás is kell, az
említett darab szerkezete pedig teljesen mellőzi bármilyen
konvencionális dalét, közepének mesés basszusfutamai közé
rejtett szólói és témái gyönyörként csengnek a fülnek. Míg
a záró, női éneket is felvonultató kórusrészt szerintem senki
sem várta tőlük. Kicsit visszatérve a basszusgitárra, Frank Chin
játéka a zenekar láncának egyik nagyméretű gyöngyszeme
(Psychotopia dal basszusszólója pl.). Ennyire részletesen nem
szándékozom górcső alá venni a dalokat egyenként, ezt-azt mégis
lényeges kiemelni. Az LCD (Liquid Crystal Desease) nyitása valami
durván jó, illetve ahogy thrashbe vált az elnyújtott tapping :D.
Szintén figyelemre méltó a már emlegetett, alig másfél perces,
akusztikus Mountains Above the Sun. Ennek balladássága szintén
meglepő, váltása metálosabb vizekre fület gyönyörködtető,
aztán úgy a semmiből ér véget (igen, én is felkaptam a fejem,
hogy nem a teljes verzió van meg?).
Akik eddig
hiányolták a gyorsabb és mondjuk úgy, végig zúzós dalokat,
azoknak a Pteropticon, Psychotopia, Pillars of Sand hármas szolgál
felüdülésként. Persze ide is becsempészték kiszámíthatatlan
tempóváltásaikat .
Az említett trió utolsó dala, a maga (csak) 5 és fél perces
hosszával talán a legdirektebb darab a lemezről, ha valakinek meg
szeretnénk mutatni az albumot és mondjuk csak ennyire van időnk,
talán a Pillars of Sand állja meg leginkább a helyét a lemez
többi részétől függetlenül, illetve nem annyira elvont az
ismerkedő füleknek sem. A záró duóról nehéz bármi értelmeset
írni, a Collapse tiszta énekes kórusai teljesen ellazítóak, itt
is érdemes figyelni közben Chin négyhúrosát, a dal második
felének nyers keménysége mutatja meg tökéletesen, miben is
zseniális a Vektor. Úgy halmozzák 1 dalon belül a hangulat és
tempóváltásokat, hogy egy idő után már meg sem lepődünk
rajta. Míg a 13 perces Rechaging the Void-ról nem írok, azt meg
kell hallgatni, ötletei lemezekre elegendőek lennének, szavakba
átvinni lehetetlen kidolgozottságát.
A legnehezebb
mindig a végső gondolat, nyilván megfigyelhető, hogy semmi máshoz
sem hasonlítottam a dalokat magukat, a Vektor e téren olyan szinten
jár már, hogy saját maga mércéje, underground közegben
megkerülhetetlen. Tízes skálán annál többet adni nem szakszerű,
maradjunk annyiban, hogy sokak számára az év lemezét alkották
meg.
Júliusban, az újvidéki Exit Festival
színpadán láthatjuk a kultikus angol doom zenekart, ezáltal nyernek soraim aktualitást, ahol
megpróbálom összefoglalni, mit is jelent számomra a Paradise Lost, illetve egy
kis értékelést is fűzök legutóbbi lemezükhöz.
Mielőtt a sorok és dalok közé
csapnánk, egyvalamit le kell szögeznem! Nem tartozom azok közé, akik teljesen
elítélik a Paradise Lost 2000 utáni munkásságát, hanem azok táborát erősítem,
akiknél ez eléggé lemeze- válogatja dolog. Életkoromból is kifolyólag a Faith
Divide Us- Death Unites Us és Tragic Idol albumokkal ismertem meg őket, amelyek
megfelelő hellyel rendelkeznek diszkográfiájukban. A kilencvenes évek végi,
kétezresek eleji műveik, egyezzünk meg, nem igazán az addigi Paradise Lost
világát képviselték, igencsak éles váltásként érhették a rajongókat. A goth-indusztriális
hangzású One Second még elmegy, bár végig olyan számomra, mintha Theatre of
Tragedyt hallgatnék. Azt ezt követő időszakot nehéz értékelni, egészen a
2007-es In Requiem lemezig. Nem mondom, hogy rossz, de annyira más, hogy egy
teljesen eltérő közeget szólít meg. A
gondolatmenetet továbbvivén, a tavalyi The Plague Within, mint hangulatát, mint
pedig stílusát, hangzását tekintve szerintem az utóbbi lemezek folytatása, a
durvább ének és hangzás visszatérése kapcsán nem beszélnék egyértelműen a
„visszatérésről a gyökerekhez”. Ezzel egy szóval sem mondanám ki, hogy nem a
korai érát juttatja eszünkbe, a Gothic lemez által vezérelve, mert hazudnom kellene,
ha nem azt hallanánk vissza, amit első lemezeik sötétsége képviselt, de nem
tudunk kizárni semmit, a Draconian Times Forever Failure dalának művészi
elemeitől egészen a Tragic Idol lassan mérföldkővé váló Honesty in Death
remekéig. Egy életmű egésze, szerintem így kell vizsgálnunk, a The Plague
Withint, nem kiragadva saját helyéről és beskatulyázva.
Három szóval tudom kifejezni, hogy miért
nem beszélhettünk egy váratlan fordulatról, Grand Morbid Funeral. Nick Holmes
csatalakozása a „svéd vérfürdőhöz” azért igencsak előrevetíthette a jövőt. A
végeredmény pedig egyáltalán nem maradt el a várakozásoktól, bár nem
kérdőjelezte meg nálam a Nightmares Made Flesh státuszát, mint kedvenc
Bloodbath lemezem, amelyben kellő brutalitás és Hypocrisy is van Tagtgren
mesteren keresztül :D. Ehhez képest a Grand Morbid Funeral megszólalása egy
teljesen más világ, hogy úgy mondjuk sokkal több benne a svéd death, ha egy zenekart
említhetek hasonlóként az az, Entrails lenne. Volna viszont még egy
előzményünk, ami hosszabb ideje munkálkodott a háttérben, death-doom becsületre
méltó keverékeként, Vallenfyre néven. A két stílus és korszakalkotó zenekar
szólógitárosainak (Gregor Mackintosh- Paradise Lost; Hamish Glencross- most már
csak ex. My Dying Bride) projektjét pedig egy még sötétebb hangulat árnyékolja
be, egy tökéletes elegyet képezve a két zenekar korai muzsikája között, modern
hangzással. Szintén nem elhanyagolandó, hogy egy, a death és doom színteret
megjárt dobos erősíti a Vallenfyret, Adrian Erlandsson, aki tiszta véletlenül a
Paradise Lost ütőse is J.
Vagy máshonnan megközelítve, a 2009-ben csatlakozott, mint egyetlen nem alapító
tag, Erlandsson mögött is kereshetők a régi-új hatások. Összegezve tehát, a
zenekar számára minden irányból érkeztek újdonságok.
Továbbra is tartom viszont meggyőződésem, hogy a The Plague
Within így is folytatása a Paradise Lost történetének, illetve nem kell
egyetérteni ezzel, de szerintem az összkép valahol azt a vonalat folytatja,
amit a Draconian Times elkezdett, majd lényegében csak a 2007-es In Requiem
lemezzel tért vissza. Dalokkal alátámasztva, a Terminal vagy a Punishment
Through Time a legjobb példák, egy erő tekintetében rágyúrt Tragic Idol,
hasonló hangzással. A Sacrifice the Flame pedig egyenes folytatása annak az
iránynak, gyakorlatilag mintha az elmúlt két lemez valamelyikéről ragadtuk
volna ki. Vannak persze eltérő darabok, a lemez vége fele feltűnő Flesh From
Bone igazi mestermű, felkapja rá a fejét a hallgató, misztikus, orkesztrális
intróját és visszatérő elemeit egyszer csak felváltja a grandiózus hangzást
dörzspapírként váltó riffek csokra, amelyek számomra sokkal inkább death/black
hatásúak, mintsem death/doom, Mackintosh szólói aztán átvezetnek a doom
világába, amit ismét vált egy grandiózus zárás. A klippesített Beneath Broken
Earth igazi doom darab, nagyon hasonlítva az utóbbi évek My Dying Bride
dalaira.
Írásom végére érve egy kérdés
mindenképpen felmerül bennünk, mégpedig a folytatásé. Annak kérdése még
megválaszolatlan, hogy tényleg a Bloodbath és Vallenfyre, mint „projektek”
hatására tértek-e vissza a durvább, a zenekart 20-25 éve annyira jellemző
elemek, illetve mit is fogunk kapni tőlük ezután? Én mindenképpen e kombinált
útnak örülnék, új és régi egyben, kidolgozott, változatos dalokkal, ami a
rajongótábor minden részét kielégíti, függetlenül attól, hogy mikor is ismerték
meg a Paradise Lost életművét.
Élmény beszámoló a /Doom/Blackmail/Diskobra/Pigpride/Koncert sorozatról.
Pár napja, április 4.-én eljött Dűrerkertbe a Doom. Mivel Belgrádi fellépésükre nem volt esély hogy eljussak, elmentem Pestre meglesni őket, ez sem volt egyszerű mivel Belgrádban vasárnap, Pesten pedig hétfőn játszottak. Már vasárnap hajnalban, mikor haza értem az éjszakai műszakom után össze pakoltam a reggeli indulásra. Reggel 6:30-kor indult buszunk Szegedre, igen buszunk, mert nem egyedül mentem ám, vittem Ninfát is. Ninfa egy cruster Szabadkáról, él hal a Doom-ért, reggel meg is jegyezte hogy ha látta a Doom-ot, akár el is pusztulhat. Ami hogy meg jegyezzem nem is lenne nehéz mivel már öreg mint az ország út! (Ezt az ő tiltása ellenére írom le, és a későbbiekben ki is fejtem majd) Na szóval át értünk Szegedre, ott egy kis bolyongás után, eljutottunk a vasút állomásra. Ott volt egy óra szünetünk, ezért elmentünk meginni egy hideg sört, közben próbálkoztuk megszervezni a délutánt hogy minnél többet spóroljunk a kocertig. Hát ezt nem nagyon sikerült össze hoznunk, mivel akkor még észen kívül voltunk, az álmosságtól. Mikor megittuk a sört siettünk a vonatra, elbeszélgettük az időt és majd nem lekéstük. Elértük, és egyből meg is kezdtük utunk Pest irányába. Egy rettentő hosszú és unalmas vonatozás vette kezdetét, Igazából nem volt semmi szórakozásunk, nem vettünk semmit inni a vonatozásra, pedig elkellett volna az alkohol. Se cigi, se pia, rohadtul flusztráló egy dolog ez a vonatozás ha nincsen meg hozzá az alapvető unaloműző. Mi sem értettük hogy felejtettük el különben. Mondjuk nekem volt egy jó trippem, rájöttem hány éves Ninfa, és hogy eddig sosem baszogattam semmivel. Különben nem olyan öreg, 31-éves. Dehát illik tudni az öreglányok szégyenlik a korukat. Lassan mikor már kibaszogattam a lelkét is a hülyeségeimmel, vére megérkezdtünk Pestre, itt olyan estázis kapott el minket hogy nem tudtuk merre menjünk, és rohadtul eltévedtünk. Kerestük az olcsóbbnál, olcsóbb kocsmákat de rá kellett jönnünk hogy Pesten ilyen nincsen bazdmeg. Az ott élő alkoholisták nem élhetnek szociális életet,mert az drága. Körülbelül a halálunk előtt eszembe jutott hogy egy haverom Pesten egyetemista,a Képző művészetin. Fel is hívtam, a jó kis roaming telefonálások szerintem a hónap végén is fájni fognak! De nagy nehezen eljutottunk a fickóig, különben csak Balognak hívjuk. Ja meg a neve is az,de azt szard le. El vezetett Dűrer előtti parkig és elment vissza a suliba, de a gyalogos útvezetésért meg ígértünk neki egy jegyet az estére. Ő persze örült is neki mint az állat, bár nem siette el a koncertre való becsapódást a későbbiekben. Mi még nem jött, kint szenvedtünk a parkban, azthiszem életemben nem voltam ilyen kétségbe esve hogy mi jelöletlen sírban fogunk elrohadni. Össze dobtunk mindent amink van, osztottunk,szoroztunk , és szétosztottuk a pénzünk (Piára/Kajára/Belépőkre/Haza útra) Jó nehéz volt a megszokott Dinár,helyett Forintot használni, elég jól kopott a pénz a zsebünkből. De kibirtunk a délutánt némi sörrel, baszkódással, és vágyakozással a Doom-felé. 7-óra körül megjött Balog, akinek Balog az igazi neve. Kiültünk dűrer elé meginni a maradék söröket, nehogy később elkobozzák a biztonsági őrök. De lófaszt nem néztek, semmi kobozás, én még régen sokszor ki lettem zavarva Dűrerből az ilyen úgynevezett veszélyes talált tárgyak miatt. Na de semmi, mentünk tovább vettünk sört, és kimentünk az udvarra rágyujtani. Nekem gyanús kezdett lenni a nagy csend ezért bementem, a többiek kint voltak még egy kicsit a kerben. Na pont elkaptam.
A hangoló Blackmailt, akik nem sokkal utána kezdtek is, ekkor még nem sokan voltak bent, ugye én nem ismertem őket eddig de ahogy elkezdték az valami kurva jó volt, tényleg adtak egy kis bemelegítő crustot. Bár nem tartott sokáig, tényleg nem,olyan volt mintha fél óra alatt lejátszották volna és kész. Az mondjuk tetszett hogy a harmadik szám után még gyorsan ráhangoltak kicsit, és a hangzás tökély lett. De a közönség le sem szarta őket, szinte senki nem pogózott, látszott hogy mindenki a Doom-ra tartogatja magát. Mondjuk én is így voltam vele, szóval csak áltam élveztem a zenét és vártam a Domra. Mikor vége lett midenki kiszaladt rágyujtani, meg megvenni a következő sört. Hát mit ne mondjak, a következő bandát lekéstem mint a szart.Nem szándékosan késtem le a Diskobrát, de senki nem ment vissza aki velünk kijött, épp hogy a végét elkaptam, szóval róluk nem sokat tudok mondani, jók voltak arra az egy két számra amit láttam belőlük. Meg azt sem értem hogy a kibaszott Pigpride hol volt, mert arról is vagy lemaradtam vagy elmaradt. Nagyon rövidek voltak a Doom előtti zenekarok fellépési idejei és ez kicsit zavaró volt nekem aki szerettem volna nem lekési egy kibaszott cigi miatt, egyes koncerteket. Ezért káros a dohányzás nem másért, lemaradsz a jó koncertekről. Blackmail-re pl. Aki teheti egyszer jusson el, mert ha nem egy Doom, előzenekara ként játszottak volna biztos kurva nagy bulit csináltak volna! Tényleg jól tolták, és megéri őket meghallgatni legalább egyszer. Na de kezdődött a Doom, mikor beléptem a terembe izzott a levegő olyan feszülten vártuk hogy kezdjenek, bemutatkoztak, és szinte az első szóra elkezdett pogózni a tömeg! Egy ideig figyeltem, és azon gondolkodtam hogy "Én most komolyan végig akarok elemezni egy Doom-ot?" Minek ha egyszer szinte nincsen olyan rocker,punker, metalhead aki ne ismerné legalább névről egy kicsit is, és ne tudná milyen dúrván jó is az. Ugye nem bírtam ki, muszály volt nekem is pogóznom. Az első hullám volt a legjobb, bár nem volt hosszú de egy rohadt gyors darálást letoltak az első pár számra. Körülbelül ekkor jöttek be a haverok is, és egyből ők is bejöttek pogózni. Én kimentem mert úgy oldalba rúgtak hogy azt hittem nem maradok meg. Mikor ki értem a pogóból körbe néztem gyorsan mi a helyzet, hogy néz ki a tömeg, mik a reakciók hogy itt a Doom. Bárkire ránéztem azon látszott hogy mennyire várta már, a pogózók arcán fáradtság, de annál nagyobb elszántság ült. Ekkor jöttem rá hogy nekem végig kell pogóznom a Doomot! Nem lehetek én a puhány akit egy kis rúgás eltántorít. Na mikor vissza mentem Balog, és Ninfa egyből jöttek ki pogóból, mondjuk Ninfa nem úgy ahogy szeretett volna, mivel egy rasta cruster csak kiütötte, és úgy vágódott el mint a kiköpött véres takony. Kiröhögtem ,és bevetettem magam. Mikor vissza mentem, akkor jött két fickó simaszkban, akik szét basztak mindent, és újult energiát hoztak a pogóba, mivel ahogy ők vetrek mindenkit, mi is őket. Egy élmény volt, a pogó akár milyen durvának is nézett ki, ha valaki elesett egyből felsegítették, vagy kivitték a pogó szélére egy szóval barátságos volt az egész, vigyáztunk egymásra ahogy lehetett. A Doom kétszer is vissza jött játszani még nekünk, és mi hálásak is voltunk nekik mindent bele adtak. Egy irdatlan jó buli lett, mindenki jó arc volt. A koncertek jók voltak már azokról nem beszélve amiket lekéstem. Arról sajnos nem tudok mesélni. Különben meg ha szereted a Crustot akkor ezeket a bandákat következő alkalommal ki ne merd hagyni, ha a közeledben lépnek fel, menj! Na de vége lett a koncerteknek, Haza is kell valahogy menni. A Doom okozta orgazmust nagyon nehezen de lelohasztotta, a hidegben padon alvás, és a hosszú haza út. De az
Vlažno,kišovito i depresivno vreme je uvek dobrodošlo za vatreni koncert. Skup bendova koji su totalno različiti jedni od drugih je jedno veliko osveženje i pametna stvar jer se za svakoga našlo po nešto. Ozvučenje je ovoga puta bilo mnogo bolje nego na većini koncerata što je za svaku pohvalu. Tako je veče i započelo sa poljskim bendom Saratan.Bend Saratan iz Poljske je imao čast da nastupi pre legendarnog Marduka. Zvuk im je specifičan jer predstavlja spoj death i oriental metala. Njihova svirka odisala je snagom u kojoj je bila jasno vidljiva sigurnost benda i trud koji bend ulaže u svoj rad svih ovih godina. Otvorili su veče kvalitetne muzike pesmom ``Asha`` sa njihovog istoimenog albuma koji je poslednji izašao iz radionice ovih energičnih Poljaka. Nakon uvoda, nizali su se ostale pesme kojima su se članovi benda predavali bez predaha. U pevačevom odnosu sa publikom videlo se da bend muziku stvara srcem i da im nije bitno da li se nalaze ispred publike koju čini 20 ili 2000 duša, nastupali su kao da su već dotakli vrh metal scene i dali sve od sebe. Da li zato što su prvi nastupali, pa je polovina publike još uvek bila ispred kluba razgovarajući sa prijateljima ili nečeg drugog, odaziv na njihovu svirku nije bio veliki, ali Saratan je svakako bend na koji treba obratiti pažnju.
Nakon Poljaka koji su dali sve od sebe da ostave utisak na Novosađane, na binu je stupio grčki treš metal bend Bio-Cancer. Njihov zvuk predstavlja sve ono što je definicija izuzetno kvalitetnog treš metala. One koji u srcu nose ovaj žanr Bio-Cancer nije mogao ostaviti ravnodušnim. Bez predaha, ovi dečaci su ostavlili srce i poslednji atom snage na bini. Kao bend koji je generalno mlad na metal sceni oni su u svoj skromni repertoar uspeli da smeste sa svakog svog albuma po nešto i tako upoznali sa svojim radom čak i one koji ih možda slušaju po prvi put. Dok praši na bini, Bio-Cancer zrači energijom i poručuje da njihovo vreme tek dolazi.
Nakon dugačkog intra na binu je izašao dobro poznat legendarni švedski black metal bend Marduk. Od njih se mogao očekivati pravi pakleni nastup,a to smo svi i dobili. Odma nakon prvog riffa pesme "frontschwein" energija je naglo skočila i pretvorila atmosferu u ratnu haotičnu zonu. Ceo prvi red je bio prepunjen ljudima podignutih ruku tokom cele svirke. Bilo je dosta pesama sa razlicitih albuma,mada opet premalo koliko bi trebalo jer je svirka bila previše dobra pa je zato i delovalo kao da je trajalo kratko. Veliko pozitivno iznenadjenje kada su udarili svirati "still fucking dead" sa legendarnog demo snimka. Bend je tokom cele svirke pružio veliku masnu kolicinu adrenalina i energije sto jos jednom pokazuje koliko švedski black metal ima svoju posebnu čar i duh. Nakon zadnje pesme publika je htela da cuje jos koju,a to im je Marduk i pružio,kratka i jasna bomba za kraj večeri "panzer divizion Marduk". Veče je ostavilo dosta pozitivan utisak kod ljudi kao i gomilu upale misica koje su sutradan dobili od silnog headbengovanja.
