Kreator: Gods of Violence- lemezkritika

 Mindenféle bekezdést és felvezető históriát mellőzve, mielőtt górcső alá vennénk a január végén megjelent sokadik Kreator nagylemezt pár alapvető tényt le kell szögeznem! Nem beszélhetek saját magamról, mint egy elfogult, óriási Kreator rajongóról, eléggé ritkán hallgatom az esseni urak lemezeit. Valahol talán nem szeretném túlhallgatni ezeket, ha szabad ezzel a szófordulattal élnem megvannak a számukra fenntartott pillanataim, így mindig frissességet és erőt sugallnak a teuton thrash horda alkotásai. Nem voltam soha oda az Endless Pain- Terrible Certanity korszakukért, persze tartalmaznak jó dalokat első lemezeik is (meg hát nagyon nagy zárójelben, csak ez a truuuu), viszont számomra a Kreator esszenciáját három lemez jelenti. Az 1990-es Coma of Souls, letisztult, pusztító remekmű talán karrierük csúcsáról. A 2001-es Violent Revolution, a kilencvenes évek közepének-végének kísérletezős (de egyáltalán nem rossz) lemezei után egy bombaként ható pusztítás, amit kapunk ettől a lemeztől. Nem utolsó sorban pedig a Gods of Violence elődje, a Phantom Antichrist. A lemez, amelynek kísérletezése telitalálat volt számomra, ötvözve a thrash gyorsaságát és technikáját a heavy metal melodikus elemeivel, közben semmit sem veszítve a zene erejéből. Évtizedünk elején beindult trendről beszélhetünk (de nem csak a thrash, hanem death, black és a kevert alműfajok esetében is), amellyel együtt tért vissza az oldschool hangzás, kinézet népszerűsége a metal színtérre. (de ezt természetesen mindannyian érzékeltük). A Kreator mellett a lengyel Hate utóbbi lemezein is érdemes odafigyelni a két, merőben eltérő stílus elemei ötvözésének sikerességére. Igen, az olvasó számára ezen a ponton egyértelművé válhatott, hogy a Phantom Antichrist utódja, jelen írás tárgya is igencsak tetszik írójának. Nem tervezek egy dalról dalra haladó elemzést, közelítsük meg másként ezt a lemezt. Megjelenése előtt már két hónappal érkeztek az utalások az új anyag irányvonalára, klipek formájában. Semmi esetre sem hasonlíthatjuk az MTV, a Headbangers Ball sikerének érájához a mai metal színteret, viszont a Youtube egyre nagyobb népszerűségének köszönhetően a klipek fontossága- szerepe és száma is egyre inkább nő. Vannak persze kicsinyes túlzások is, mint a Kataklysm esete (akik 2015-ös Of Ghosts and Gods lemezük összes dalához készítettek egy videót), viszont egy hangsúlyos a gyarapodásról beszélhetünk a teljes színtéren. A Gods of Violence kiadását követő napokban már négy dal klipjét is megnézhettük. A novemberben kiadott címadó dal videója elárulta az érkező lemez legfontosabb tulajdonságát- követni fogja előde irányvonalát. Az enyhén túl epikusra vett (ellenben hihetetlen kidolgozott) klippel debütáló dal (ötödik a lemezen) első percei tipikus thrash reszelésként szólalnak meg, azonban jól hallhatóak bennük a melodikus, fülnek nagyon kellemes témák is. Lényegében meghatározó szerepet játszanak, amint azt a 3 és fél perc után érkező szólócsokor is jól mutatja. Hibátlan ötvözete egy pörgős thrash dalnak a melodikus gitártémákkal. Érdemes meghallgatni a lemezen található verziót is, hiszen ez tartalmaz egy zseniális akusztikus introt, amelyet hanyagoltak a klipes verzióból, egy fennköltebb intro kedvéért. Egy hónappal később érkezett a következő ízelítő falatka, a legtöbbet vitatott Satan is Real, amely a lemezen a harmadik helyet kapta. Felszínesen nézve a klipet (középkori személyek és szerzetesek vagdalják egymást, kit-kit megszállva az ördög közben) és olvasva a sorokat, egy gyerekes megközelítésnek tűnhet, viszont az említett sorok mögé nézve semmi fölösleges sátánkodásról nincs itt szó, akinek alakja ugyan folyamatosan megjelenik a klipekben, illetve az album amerikai borítóján is, a gonosz mi magunk vagyunk. Itt emelném ki a lemez központi gondolatát: semmilyen fölösleges sátánkodós pózerséget nem találunk a Gods of Violence dalaiban, az emberi szenny és ármány pusztító ereje az igazi gonosz! Tessék olvasni a sorok mögött! Emellett figyeljük meg a gitár téma is riff váltások sokaságát a dalban, megkockáztathatóan a legjobban kidolgozott tétele a lemeznek.

  

Majd jött január, a Gods of Violencet teljes hosszában megkaptuk, illetve két újabb videót hozzá: Totalitarian Terror és Fallen Brother. Előbbi tökéletesen illeszkedett a lemez gondolatmenetéhez. Az Ahnenerbe jelmezébe bújtatott klip üzenete ismét zseniális módon van ábrázolva, fel-feltűnő képekkel és rejtett utalásokkal, amelyet a sötét Capitolium épület látványa zár. Valahol mindenki megtalálja benne a számára érdekeset a történelem kedvelőktől az összeesküvés elméletek hívein át csupán a zene minőségéért hallgatókig. Valahol a Gods of Violence célja is ez lehet, több rajongói réteget megragadni, a régi Kreator rajongóktól kezdve az újdonságok fele nyitottabb fiatalokig. A Fallen Brother klipje személy szerint kicsit váratlanul ért. Sosem kérdőjeleztem meg Mille és csapatának tájékozottságát, illetve tiszteletét más zenei műfajok nagyjai iránt. Mégis meglepet ez a thrash-ballada . Jó, ilyen persze nem létezik, a sok elveszített zenei nagyság (Leonard Cohentől egészen Quorthonig) emlékét felelevenítő klip és dal zseniálisan játszik az angol és német sorok ötvözésével, keménységet nem hanyagolva, viszont a melodikus részekkel és kórusokkal mégis egy afféle ballada hangulatát eleveníti fel, thrash dobozba csomagolva

.

. Miért foglalkoztam ennyit a négy klipel és nem az ideális introval, az Apocalypticonnal vagy a másodikként érkező, taroló World War Now erősségét dicsértem (az utóbbi x év talán legzúzdább Kreator remekműve)? Számomra egyértelmű a válasz, a lemez változatosságát és mindenkinek szóló üzenetét fontosabbnak éreztem. Az időrendi sorrendben érkező négy videó a hibátlanul felépített összképet támasztja alá, egy keveset mindenből. Két különleges pillanatot hagytam elemzésem végére, a dal, amelyben a thrash annyira szépen összesimul a heavy gitártémák és lassú kórusok sorával, mintha így találták volta ki anno a nyolcvanas évek hajnalán- Hail to the Hordes. Semmi bonyolult szöveg vagy komoly utalás ezúttal, mégis elegendő felhívó erő az összetartás fontosságára. Thrash csapattól már-már túl boldog üzenetet is fogalmaz meg a négy perc fölötti dal, viszont a jövőbe tekint (és azok a szólók ). Ezt teszi a Kreator is, valahol itt rejlik sikerességük titka. Egy mindig a megfelelő pillanatban megújuló zenekar, semmit sem veszítve kreativitásából, erejéből és üzenetének aktualitásából, tizennegyedik nagylemezével sem. Jól példázva ezt a Hail to the Hordes dalt követő Lion With Eagle Wings. Egy retro hangulatú introval, amiből az ég haragjaként érkezik Mille ordítása. Gyors thrash riffelés, reszelés, melodikus szólók, elnyújtott gitártémák lassú refrénnel a dal végére ismét felgyorsulva, erőt nyerve. Eszméletlen elemeinek változatossága, még sem esik szét a koncepció, mestermű (sajnos a dal le van tiltva youtube tartalmakról . Mit kaptunk Gods of Violence címen idén? Talán az elmúlt 5 év legváltozatosabb thrash lemezét, amely túllép a stílusok szabta szűk határokon (a záró tétel is kötelező!). Vegyétek, hallgassátok, élvezzétek! 

Izsán Csaba, From Undergound Crew

Andartar: Hamvakból/ From the Ashes EP. kritika

Lassan három hónappal megjelenése után, illetve jó néhány hallgatást követően úgy érzem, megérett az 5 év után újjáéledt debreceni Andartar 2x4 dalos kislemezét górcső alá venni, hiszen egy kiváló gyarapítója volt a tavalyi év legvégén megjelent albumoknak. Szokásomtól eltérően ezúttal nem szeretném elnyújtani bevezetőm, hiszen tavaly ilyenkor már készítettünk egy részletes interjút az Angerseed tagjaival felélesztett csapat történetéről és terveiről a frontember Bodnár Csabával (Darianth). Aki kíváncsi arra (esetleg nem ismerné), hogy kik az Andartar, milyen muzsikát játszanak, itt olvashatja korábbi írásom: http://fromundergroundwebzine.blogspot.ro/2016/02/az-5-ev-szunet-utanujjaelesztett.html





Pár héttel az EP. érkezését megelőzően volt szerencsém élőben is látni, hogyan tarolja a színpadot a csapat, akik számomra mindenképpen kiemelkedtek az akkori, X. Transylvanian Deathfest fellépőiből, így az (apaaa, apaa, mikor kez…) érkezik már kérdés még aktuálisabbá vált . Mondhatni, ahhoz képest eléggé későn érkezett meg jelen írásom. Az újdonság erejének elmúlásával, megtalálva az album helyét zenei palettámon, szerintem egy reálisabb kiértékelést kaphatott emiatt.




Tegyük fel legfontosabb kérdésünk? Mit várunk el 2016-17-ben egy black metal lemeztől? Világmegváltó újdonságot persze, hogy nem lehet letenni az asztalra, a túlzott kísérletezés meg nem válik mindig a zenekarok előnyére. Viszont a gyújtsunk fel minden templomot, sáááátááán és társai a csapon folynak ki már hosszú évek óta, tehát a beszürkülés átkát illik feloldani. Igen, szerintem ezt sikerült elérnie a debreceni triónak, zeneileg egy klasszikusabb (Dark Funeral, Necrophobic) irányt képviselve, szövegeik és tematikájuk tekintetében viszont jóval inkább egy elvontabb, változatosabb mondanivalót felmutatva (ezért szeretjük a Dark Fortress, Secrets of the Moon stb. zenekarokat is). A lényegében négy dalt kétszer (magyar és angol szövegekkel) tartalmazó kislemez 27 percével igencsak változatos, egyáltalán nem unalmas. Dalai egyenként egy külön kis világot, életérzést képviselnek számomra, nehéz is kiválasztani egy kedvencet közülük, sőt megkockáztathatóan nem is lehet ☺. A zúzós nyitány az Érzelmek Nélkül/Without Feelings dal rögtön kiugrasztaná hallgatóját a székből. Őszintén megmondva, amikor a napokban ismét párszor meghallgattam a lemezt az introt követően be kellett raknom a Marduk-Panzer Division albumának pár dalát, olyan mértékben tudta idézni a svédek talán legnépszerűbb albumának erejét. A Panzer Division-el ellentétben nem egy végtelen reszelés a dal, ad gondolkodásra is időt negyedik perce utáni, már-már Immortalos, lassú átvezetése az újabb pörgésbe. Egyáltalán nem tartom kockázatosnak ekkora zenekarokkal példázódni a Hamvakból lemez dalai kapcsán, minőségi munka minden másodperce. A követő sötét birodalom vonultatja fel talán a legtöbb energiát az albumon, már kezdő gitártémája is hihetetlen dinamikával vonzza magához hallgatóját. Számomra mégis a dal közepének elmélkedős, depresszív, művészi témái tetszenek leginkább. Jól kiemelhető ebben a kontextusban a végig kiválóan hallható basszusgitár, aminek hiánya gyakorta buktatója a black albumoknak (sajnos más alstílusokban sem ritka a jelenség).


A lemez egyik kedvenc pillanata számomra a záró, névadó tétel melodikus gitártémája (a hasonló megoldásokért imádom a Necrophobic vagy a God Dethroned muzsikáját). A fiúk nagyon eltalálták ezeket az elmélkedős, lassabb dalrészeket. Abban az esetben, ha ajánljuk valaki számára a Hamvakból-t, ne áruljuk el ezeket az apró, mégis hiányolhatatlan pillanatokat, a felfedezés öröme nagyon pozitív hatást gyakorol. Abban az esetben, ha csak egy dalt választhatnék, amit hallgassak minden nap erről az albumról az eddig nem emlegetett Folyók Útján lenne, úgy érzem, nem kell szavakat fecsérelnem rá, hallgassátok e remek hét és fél percet .













Összességében egy precíz, vokál és hangszerek terén egyaránt kidolgozott, hosszában megfelelő kislemezzel állunk szemben, szövegvilága is megfelelő, semmilyen mi vagyunk a legbrutálisabb, sátánibb zenekar túlzásokkal, amiért sokan lehúzzák a stílust. A Hamvakból szép jövőt vetít előre a triónak, reméljük még sok hasonló minőségi munkát kaphatunk tőlük. Arra a kérdésre válaszolva, hogy a magyar vagy angol verziót hallgatom többet, mindenképpen az elsőre voksolok. Kedves olvasóim, ha tehetik, ne szalasszák el élőben látni az Andartart, nem fogják megbánni, kedvhozónak korábbi írásom novemberi fellépésükről http://fromundergroundwebzine.blogspot.ro/2016/11/koncertbeszamolo-transylvanian.html

Izsán Csaba, From Underground Crew

A nyolcadik zentai rosszullét:

Kezdjük azzal, hogy a Szabadka- Zenta vonalon majdnem 2-órát döcögni elég szar, de komótosan el lehet sörözgetni, viszont ez még mindig nem kárpótolja az embert a néhol 20Km/h sebességért. Minden esetre a 19:30-kor Szabadkáról induló vonattal a buli kezdetére odaértünk, pont volt idő üdvözölni a harcostársakat,és a három tagú kibaszott Riverroth nem, hogy a húrok közé csapott hanem egyenesen szétcsapta a helyet velünk együtt, sajnálhatja aki nem jött fel, a beígért régi sulis Thrash teljes mértékben testet öltött a három fiatalember formájában, ilyen energiájú triót ritkán lát az ember. Hatodik alkalommal vettem részt az Ashen Epitaph tagok által egyébként remekül szervezett koncertsorozaton, de meg kell mondjam, ilyen erős nyitó banda még nem volt, a Leprosy pólóm az alatta lévő atléta trikóval együtt egy nagy felülettel megszegényedett, még jó,hogy vittem váltás pólót. A kiválló saját számok mellet oly szívemhez közel álló klasszikusokat, nem mellékesen epikus triókat vetek elő mint a Sodom, Venom, Motörhead,és persze elhangzott egy kezdő death-thrash banda repertoárjából kihagyhatatlan EVIIIIIIL DEAAD is. Kurva jó volt.

A második bandát a The Beast Within-t többé-kevésbé az előző Thrash mészárlás kipihenése és a két csöpp bevitele miatt, pihenve füleltem, de nagy old school redneck trooo kvllt warrior-ként is meg kell jegyeznem,hogy a szegedi fiúk teljesen rendben vannak és megéri előítélet nélkül meghallgatni a zenéjüket. Igen is le van ott rakva az asztalra aminek le kell lennie rakva.

Közben terjengett a tesztoszteron és izom szaga, egyesek keresték,mások kerülték a konfliktusokat. Nagy italozások, cigarettázások, kazettázások, barátkozások, barátnőzések klasszikus album megvitatások folytak, amikor bekövetkezett a Sunstroke. Namostakkó azt szögezzük le,hogy én szeretem és követem a Sunstroke zenéjét, és nagyon vártam, ritka jó buli is volt. Akadt bőven energia, jó hangzás, tánc, kár, hogy valaki nem tud rendesen mozogni az efféle zenére és meg kellet kloffolnom a fejét, így elbaszva a jó kis koncert hangulatát. A zenekar részéről 5* volt a buli, és egy kazival is gazdagabb lettem.

Summa- summárum, 200 szerbiai dinárért havonta egyszer, három színvonalas bandát meg kell nézni, járjatok ezekre a bulikra, támogassátok a zenekarokat, és vásároljatok mörcsöt.

Dust Bolt, Berserkers- Irish Music Pub; Kolozsvár, 2017. március 3.

Végre. Ezzel az egy szóval írhatom le, amikor Robi barátomtól megtudtam, hogy fellép a Dust Bolt Kolozsváron. Hosszú ideje nem jutottam el egy színvonalasabb thrash koncertre itt Kolozsváron, emiatt is nagyon vártam, hogy láthassam a bajor urakat tegnap este. Tavaly nyáron lemaradtam egy Nervosa és egy Toxic Holocaust koncertről, tehát ezúttal igazán jelen akartam lenni, bármennyire is ellenkezett fájó torkom, köhögésem és meghűlésem. A Toxic Holocaustról való lemaradást bánom csak (akkor mondjuk nem is tartózkodtam az országban), a brazil csajzenekar iránti kezdeti lelkesedésem ellenére fokozatosan beszürkült számomra a Nervosa zenéje, élőben bármennyire is jók lehetnek, nem jön, hogy idehaza előszedjem a dalaikat.

Ami a Dust Boltot illeti, valamikor 2013-14 körül ismertem meg a fiúkat (nem esküdnék meg rá, hogy már meg volt jelenve második nagylemezük vagy sem). Annak ellenére, hogy sok új thrash csapathoz hasonlóan muzsikájuk nem hoz világmegváltás szintű újdonságokat, igencsak hitelesen hat, illetve érződik rajtuk a fejlődés albumról albumra. Már az Awake the Riot lemez esetében is észrevehetőek voltak a technikás-progos introkkal és hosszú dalszerkezetekkel való próbálkozásaik (pl. a majdnem 8 perces Distant Scream), viszont a tavalyi Mass Confusion egy újabb lépcsőfok volt számukra a felívelésben. A csapatra jellemző energiabombák mellett (amelyek még mindig a legjobban állnak nekik) egyre több akusztikus, művészi dalrész, teljes darab jelent meg az említett albumon. Őszinte véleményemnek helyet adva, eleinte a Dust Boltra úgy tekintettem, mint a Napalm Records által, a Nuclear Blast által keményen tolt Lost Society sikerén felbuzdulva szerződtetett zenekar. Azokban az években az osztrák kiadó terjeszkedett a számukra új, thrash színtéren, a német fiúk mellett szerződést kínált a már említett Nervosa, a Warbringer, illetve a Mortillery zenekarok számára is (terjeszkedésről azért is beszélhetünk, hiszen ezek mind „tengeren túli” csapatok). Mára egyértelműen a fiatal európai thrash színtér egyik, teljesítményükhöz képest alulértékelt csapataként tekintek a Dust Boltra, akik szememben túlnőttek az említett (és rengeteg hype-ot kapó) finn zenekaron.

Mivel korábban már, a helyszínt biztosító Irish Music Pub okozott kellemetlen meglepetéseket hangzás tekintetében ezúttal reménykedtem, hogy nem lesznek rossz tapasztalataink. Szerencsére pozitívan kellett csalódni ezúttal, nem volt okunk panaszokra. A két zenekar nagyjából 50-70 ember előtt lépett fel, Meg kell itt gyorsan jegyezni, hogy két további metal koncert is volt a városban. (Fellépett az ukrán Jinjer, akiknek igencsak jól fut a szekere mostanság, illetve egy számomra ismeretlen goth- női vokálos zenekar, akik elsősorban Nightwish tribute dalokat játszottak, amint azt a koncert utáni helyszínváltásunkkor tapasztaltunk.) Mindezek tudtában nem meglepő a nézőszám mértéke- jegyezzük meg, ez kb. a reális arány volt. Álljunk meg egy pillanatra, melyik két zenekar? Igen, eddigi soraimban még nem említettem meg a Dust Bolt előtt fellépő bukaresti Berserkerst. A szintén old school thrash muzsikát toló csapattal korábban nem voltak semmilyen tapasztalataim. Sajnos egy apró programfélreértés következtében (túl korán érkeztem a helyszínre, aztán hazarohantam vacsorázni a koncertek előtt) csak a fiúk utolsó 2-2,5 dalára értem oda. A produkciójukat teljes egészében látó ismerőseim megnyugtattak, hogy ennyi idő alatt is láthattam a műsor savát-borsát. Maradjunk annyiban, hogy eléggé sablonos volt, hangzásuk is messze elmaradt a tökéletestől, viszont egy alig 5 éve létező, korlátozott feltételekkel rendelkező underground zenekartól nem volt rossz teljesítmény.

A Dust Bolt már egy teljesen más kategóriaként lépett a színpadra. Első megfigyelésem, basszusgitárosukkal kapcsolatban helyesnek bizonyult. Feltűnt, hogy egy nagyon magas, platinaszőke figura játszik az öthúroson, tudtommal pedig nem volt tagcsere soraikban. Amint a koncert vége fele felkonferálta Lenny, egy beugró úriemberrel volt dolgunk, Benedikt nem tudott eljönni a turnéra, így szükségmegoldáshoz kellett folyamodniuk. Az új fiú viszont abszolút nem vallott szégyent, sőt, semennyire sem érződött, hogy nem lenne része a formációnak. Szintén a tagok teljesítményére reflektálva, lemezeken nem tudja az ember észrevenni, hogy az énekes/gitáros Lenny mennyire a hátán viszi a csapatot. Mindenhol jelen van a színpadon (szó szerint rohangál, ugrál össze-vissza ☺), viszont kiállása, teljesítménye nagyon frontemberes, emellett meglepő, hogy a gitárszólók jóval nagyobb részét játssza ő (lazán beszélhetünk háromnegyedükről), mint ahogy otthon dalaikat hallgatva tűnt számomra. A gitárokra térve, talán itt tapasztalhattunk elmaradást a stúdióhangzásukhoz képest. Mivel nem volt korábban szerencsém hozzájuk, jó kérdés, hogy akarattal alkalmaznak-e élőben egy torzabb, recsegőbb (igencsak feelinges) hangzást vagy simán a hangosítással voltak gondok. Lenny gitárzsonglőrködése néha a hibahatárt erősen súrolta, viszont látszott, hogy szívét lelkét beleadta (néhány dal- mint a már említett Distant Scream komolyan igénybe veszi a frontemberünket élőben). Természetesen a néhány klipes nótájuk, mint a Violent Abolition, Soul Erazor, Toxic Attack szólt igazán nagyot, nem véletlen, hogy ezeket választották ki a filmesítéshez. Külön beszélnünk kell a záró Agent Thrashről, amely megkoronázta az estét.

A nagyjából másfél órás műsor sikeressége miatt is, hamar lepörgött, az urak végig a maximumot adták magukból, energiát, nyakat, nem kímélve :D. Nagyon barátságosok voltak velünk a koncert után, jól látszott, hogy a hozzánk hasonlóan húszas éveik elején-közepén járó srácok is nagyon élvezték az estét. Merch termékeik is igazán kelet-európai pénztárca barát árakon voltak. Összességében egy nagyon jól sikerült eseményről beszélhetünk, amelynek emlékét méltón fogja őrizni mellényemen a Dust Bolt, egyszerű, de mégis sokat mondó felvarrója.

(Robi és Gábor barátommal, illetve a Dust Bolt tagjaival- mögöttem a beugró basszusgitáros, akinek sajnos a nevét nem jegyeztem meg )

Izsán Csaba- From Underground Crew