Még mi a From Undergroundnál az írásos formát választottuk a földalatti zenei mozgalom terjesztésére néhány elkötelezett Metal rajongó a média mozgóképes megnyilvánulását választották eme nemes célra. A Headcrusher nevet viselő underground zenei magazin a mai napon publikálta első epizódját.
A mai napon, 2016. március 27-én, vasárnap a „Mi Urunk” feltámadásának napján a Kecske Uralkodó megjelenik a Földön és elhozza az igazi megváltást. Ki nem tiszteli az Ő birodalmát pokoli kínok, gyötrődés, agónia, halál vár rá! Tiszteld a Kecskét, tanuld a tanításait, válj eggyé vele!
A Fekete Terror Productions büszkén mutatja be legfrissebb kiadványát, a Goatdominator – Temple Of The Goat/In Goat We Trust (2016) kazettát! A közel fél órás rituálén nyolc tétel hangzik el a teljes odaadás jegyében. A kiadvány két demót tartalmaz, aminek a létrejötte, a felvétel körülményei és a mögötte álló személy/személyek kiléte homályos és titokzatos. Minden a sötét rituálénak van alárendelve, ezzel is utalva, hogy mennyire semmirekellő az emberi faj.
A 200Gramma200Dinara.Mint esemény nem új dolog, ha követed ezt az oldalt. Ez az esemény szintén 3 zenekaros felhozatalt tartalmazott három külömböző műfaj képviseletében. Nem tudom, hogy a földrajzi elhelyezkedése jó a helynek vagy a sokszínű felhozatal vonzotta az embereket, de 120-as embercsoportosulásnak lehetett szem és fültanúja, aki ott volt.

Nyitózenekar a kanizsai Szikes elnevezésű instrumentális formáció volt. Már jó ideje kiléptem a death-thrash-black skatulyából, így az általuk szolgáltatott zene nem volt teljesen idegen, és sokkal jobban szólt, mint amire számítottam. Őszintén: a csupán hangszeres zene nem koncertre való véleményem szerint, most is éreztem az ének hiányát . De kivétel nélkül nagyszerű zenészek a srácok, és remélem, hogy egyszer bedobnak egy jó vokalistát. Visszatérve magára koncertre: rendben volt, habár maga a hely nem egy zenekar és közönségbarát hely, a színpad teljes hiánya és a megvilágítás gyengesége is igen zavaró, de nem eget rengető.
A szabadkai ős-punk banda a Proces folytatta, ami annyira nem ős már, mivel csak a dobos maradt az alapító tagok közül. Őket nem egyszer nem kétszer láttam már, ebben a felállásban a legutóbbi koncertjük elég botrányos lett a közönség szinte teljes hiánya, és az énekes/gitáros erős alkoholos állapota miatt. Ez a fellépés azonban egy kellemes visszaigazolása volt annak, hogy semmi sincs veszve. Pontosak voltak, és jól szóltak, ezt a közönség is díjazta, úgy tapssal mint a jó punk koncertel járó tánci-máncival, amiben én is részt vettem, de a füst és az emberek természetes széndioxid kibocsájtása hamar megtelítette a szűkös padlásteret, így kimentem a levegőre. Még a vége előtt vissza is tértem, elég hosszú repertoárral tolta a trió, mint később megtudtam közözs megegyezés alapján nem fogyasztottak alkoholt a fellépés előtt, ennek pozitív eredménye lett egy fasza punk kocert.
Hosszas beállítás után elkezdte darálni a húrokat az általam várt Athame. Nem voltak magas elvárásaim, a black metalt ugyan is kibaszott nehéz jól megszólaltatni élőben, még a nagy Marduknak sem sikerült a 2013-as Rockmaratonon. Viszont a szegedi úriemberek igenis kellemes csalódást okoztak, persze volt egy kis piszkossága, de mint már említettem a hely sem egy koncert barát objektum. Teljesen élvezhető volt az egész, a pogó ismételten kissé agresszív volt,de nem folyamatosan, gondolom a közönség többi tagja is volt legalább olyan fáradt, mint én, az ittasságról ne is beszéljünk. Lekényszerültem ismét a levegőre sajnos ők nem játszottak olyan hosszan, mint a Proces, így kissé csalódottan realizáltam, hogy mire visszatérnék vége. Amenyit bent voltam, az viszont öt csillag.
Öszegezve a Rin Tin Tin nem lesz a kedvenc koncerthelyszínem, viszont a rengeteg ismerős és bulis arc kárpótol, és a mindig jó felhozatal is. Ezúton köszi a szervezőknek és vendéglátóinknak,és a zenekaroknak. Találkozunk áprilisban!
A Temesvári
Revolution Festival extrém zenei színpadán nem szarral gurigáznak majd a
zenekarok.
Pe scena extremă a festivalului Revolution Festival din Timișoara,
o să avem trupe de calitate și o distracție mare. În câteva rânduri prezint line-upul
festivalului, având și trupe din străinătate.
Headliners:
Fellép majd a
cseh Avenger, akik a death metal és a Black Metal különleges elegyét játsszák,
így sajátos Dark metalt alkotva. Volt szerencsém látni őket élőben csak
ajánlani tudom.
Să începem cu trupa Avenger, din Cehia. Muzica lor poate fi caracterizată
ca dark metal, un amestec fain dintr-e death și black metal. Am fost odată la concertul lor și
vă recomand, cehii își merită să fie văzuți.
A szerbiai/bosnyák
Bombarder, akik 1986-os alakulásukkal a Balkán metal színtér pionírjai és
legendásnak nevezhetőek minden túlzás nélkül, speed-Thrash vonalon kenik az oldschoolt.
Trupa următoare, Bombarder, formată
in 1986 pe teritoriul Bosniei actuale, relocată în Serbia în ultimii ani. Putem
să vorbim despre ei, deja ca o legendă , fiind pionierii stilului speed/thrash
și a muzicii oldschool de pe Balcan, având 6 albume studio și o carieră
impresionantă.
A Guardians Of
Time norvég zenekar, mégsem black metal, kőkemény heavy/power metalt tolnak az
arcodba, teljesen profi módon. Hozzájuk is volt szerencsém élőben, lenyűgöző
hangzást értek el egy egyébként sötét kis klubban.
Norvegieni, dar fără black metal . Așa putem descrie pe băieții din
Guardians of Time. Cum am menționat, nu au legătură cu black metal, de fapt
stilul lor nu este atât de răspândit în țara natală a trupei, fiind un
heavy/power metal cu showuri profesionale. Am văzut și pe ei live, având un
sunet impresionant într-un club micuț și întunecat.
A hazai, sőt
valószínűleg egyik legnevesebb romániai név, a Negura Bunget. Atmospheric
Black-nek nevezném az ő zenéjüket, és remélem élőben is tapasztalhatom majd
mindazt, amit a zenéjük áraszt.
Nu în ultimul rând, să vorbim și de Negură
Bunget. Cel mai probabil liderii scenei underground din România, având un sunet
melancolic/atmosferic încorporat în black metal. Încă nu am avut ocazia să-i
văd live, dar sper să se întâmple cât mai curând.
A kisbetűs, de
annál nagyobb bulit csapó zenekarok:
La sfârșit o listă cu trupele mai mici, dar cu
potențial mare:
Alitor- Szerbia
jelenlegi csúcson lévő thrash zenekara
Alitor- trupă
thrash metal din Serbia în ascensiune
Dishumanity- megalkuvás
nélküli HC punk csapat, szintén
Szerbiából
Dishumanity-
trupă HC punk, tot din Serbia
Few Reasons Why-
vegytiszta HC Szerbiából
Few Reasons Why-
hardcore, încă o trupă sârbă
Gothic- színvonalas,
a korai korszakában death/doom, azóta gótikusabb hangzással játszó zenekar
Romániából
Gothic-
death/doom/gothic din Lupeni, cu o carieră de 20+ ani
Infest-
nemzetközileg is egyre elismertebb death/thrash horda Szerbiából
Infest- trupă Death/Thrash recunoscută pe scena internațională, din Serbia
Ahogy a koncertre visszagondolok,
vegyes érzelmek fognak el. Mielőtt belevágnék a közepébe, elmesélem elejétől az
este történetét, ugyanis ha nem tenném, akkor lehet, hogy egy mondatban le
tudnám írni, hogy milyen volt az egész, de abból meg lófaszt se tudnátok meg.
Szóval tegnap a nőmmel már délután elindultunk
Szabadkára, hogy koncert előtt csavarogjunk is egyet. Bementünk a Cortex-be,
ott elkezdtünk sörözni, és bevártuk Bencét. Körülbelül este kilenc-fél tízig
ott alapoztuk a jókedvet, aztán átmentünk Mladostba. Én speciel először voltam,
ezért nagy reményekkel léptem be az ajtón. Lent várt minket a jegyárus, és egy
kis tipi-tapi.
Igen,jó alaposan megmotoztak mindenkit, aki
belépett az ajtón, bár a boxert, ami a zsebemben lapult, nem tudta kitapintani.
Még ha én csak önvédelemre hordom is, de bíztató, hogy ilyen „szemfülesek” a
biztonsági őrök. Na de nem baj, örültem, hogy bent vagyunk, egyből elmentem
sört venni, ahogy azt illik. Az első sör mellett végignéztük a választékos
tömeget, aki addig megjelent. Kisgyerektől kezdve az öregekig, punkok és
metalhead-ek, felül voltak bonehead-ek is, de azok is szétszórva: egyik az
egyik sarokban, másik a másikban magányoskodott. Lassan elkezdett játszani az
Odd Crew, mi beálltunk a koncerthelyszín közepére, és ott hallgattuk őket.
Odd Crew
Az
első pár számot nyálasra vették, de aztán amikor látták, hogy a közönség fele
csak áll, mint a lófasz, és várják a hardcore-t. A harmadik szám után be is
keményítettek, már amennyire lehetett. Ha nem erőltették volna agyon a
metalcore-t és a tiszta éneket, és valami keményebbet toltak volna az előző
lemezeikről, lehet nagyobb durranást okoznak a közönségben első zenekarként.
Mégis a végére felizzították a tömeget, és előkészítették a második zenekarnak
a terepet, ez idő alatt pedig az emberek elmentek megvenni második sörüket,
többek között én is így tettem.
Mire visszaértem, már tele volt a színpad
emberekkel, és hangolták be a hangszereket, gyorsan kezdődött is a koncert, viszont annyi probléma adódott,
hogy a nagy sietségben egy háromszor akkora helyre hangosították a basszust.
Érezni lehetett, ahogy a gyomor és a nyelőcső ki akar szakadni a helyéről, meg
például a cigim elaludt, akkora nyomás volt bent.
Igazából ha beálltam volna, mint a szar, és
nem kritikus szemmel figyeltem volna a dolgokat, lehet, hogy jobban tudnám
értékelni az estét. De mivel odafigyeltem a részletekre, muszáj megosztanom
veletek ezt az információt is.
Nebo Je Cveno
Régóta hallgatom a Nebo Je Crveno-t, meg szeretem is, de amit itt leműveltek, az
nem volt nagy durranás. Sokan kimentek inkább zabálni, minthogy bent rohadjanak
az oxigénmentes övezetben. Mivel a basszus lökte ki a levegőt, plusz ment a
füstgép ezerrel, logikusan aki nincs beállva mint a szar, az fogja magát és kimegy.
Mi is így tettünk, egy pár szám után kimentünk enni még a Goblini előtt, mire
visszaértünk már el is kezdtek játszani, de mi még leálltunk beszélgetni
Bencével és az Odd Crew-vel, bár nekem már nem volt nagyon kedvem beszélgetni,
meg szerintem meg se értették volna, mert elég szar az angol kiejtésem.
Viszont kaptam a bulgár szőlőpálinkájukból,
ami irdatlan kemény cucc volt. Mondjuk ettől függetlenül örülök, hogy legalább
ittam bulgár májpusztítót is az életben. Ezután gyorsan besiettünk Goblini-re,
hiszen már ezt vártuk az elejétől.
Goblini
Be is értünk, nagy nehezen be is engedtek
minket a kidobók, mert a barátnőm elejtette a jegyét valahol. Mikor beljebb
jutottunk, megakadt a szemem azon a mérhetetlen nagy tömegen, amin át kellene
valahogy jutni. Épp annyira be tudtam jutni, hogy lássam a koncertet. A Goblini
pont olyan hangulatot gerjesztett, mintha megnéznéd az Ima Nas videóklipjét.
Komolyan mondom az egészet az mentette meg, hogy a Goblini volt a csúcspont,
mindenki énekelt, mindenki jól érezte magát, tolták a pogót ezerrel. Ami nagyon
tetszett, hogy rohadtul közvetlenek voltak a közönséggel, nem hordták fenn az
orrukat és bíztatták az embereket, hogy érezzék jól magukat. Voltak páran, akik
rosszul lettek, és siettek ki a friss levegőre, de a nagy tömeg egy emberként
élvezte a zenét. Összességében a Goblini mentette meg az estét számomra, bár a
metalcore-t annyira nem tudom értékelni,de az Odd Crew is rohadt jót zúzott, és
azt is nagyon élveztem. A Nebo Je Crveno is jó lett volna, ha a hangosítással
és a füstgéppel nem basznak el mindent. Aki ott volt, biztosan élvezte a
koncertet, ahogyan én is, bár számomra voltak negatívumai is az estének.
A
nagy múlttal rendelkező zenekarok esetében gyakran szajkózzák az eléggé
elcsépelt „nagy visszatérést”. Van, amikor helyt kell adnunk ennek a
megfogalmazásnak, illetve magunk is teljesen egyetértünk vele. Az amerikai nagy
thrash zenekarok döntő többsége kb. 2005 óta gőzerővel újra működik, az utóbbi
5-8 évben pedig kiadott néhány bivalyerős lemezt. Abban a helyzetben találva
magunk, hogy ezek közül kiemeljünk párat, nem mehetünk el figyelem nélkül a
Testament- The Formation of Damnation, Dark Roots of Earth, a Megadeth Endgame,
a Heahten Evolution of Chaos, a Death Angel Relentless Retribution, az Overkill
Ironbound, The Electric Age lemezei mellett. Egyet azonban külön kiemelnék,
amely azt is mondhatnák, hogy újra felszálló pályára röpítette az adott
zenekar, mégpedig az Anthrax történetét, ez pedig a 2011-ben megjelent
(számomra egyértelműen azon év legjobb 5 lemezében helyet foglaló) Worship
Music. Akárhonnan is próbáljuk támadni, vagy kikezdeni vele, szinte hibátlan
mestermű, mind hangzás, mind pedig a megírt zene terén, az a fajta muzsika,
amire lehetetlen a székben ülve maradni, az összhatást pedig csak megkoronázta
a 2010 elején visszatérő Joey Belladonna hangja, ami ötvenen túl sem veszített
erejéből.
Öt év telt el azóta, továbbra sem
kopott a Worship fénye, illetve egyértelműen kijelenthető, hogy a „thrash nagy négyeseként”
aposztrofált zenekarok közül az Anthrax tarja legjobban magát, vagy mondjuk
azt, hogy ők veszítettek messze legkevesebbet a hitelességükből. A folytatás
komoly súlyt helyezett Scott Ianék vállára, a következő sorokban véleményem
olvashatjátok az utód, a For all Kings dalairól.
A Worship Music óta eltelt években
egy személyi változás is történt az Anthrax soraiban, az új évezredben
csatlakozó, az alap tagoknál egy bő tízessel fiatalabb Rob Caggiano,
másodikszor és úgy tűnik, hogy ezúttal véglegesen (az első tudniillik a
klasszikus felállás újjáalakulása miatt történt) kilépett a New York-i
gépezetből. Mindig is megfigyelhető volt, hogy művészibb beállítottságú a
csapat többi tagjánál, nem annyira a direkt megközelítés híve, a Volbeat
soraiban remélem megtalálta zenei világának kiteljesedését. Pótlására egy még
fiatalabb zenész érkezett, úgy is mondhatnánk, hogy egy nem várt közegből,
hiszen a metalcore hullám egyik legkorábbi csapatának (szerintem kevés hiteles
zenekara egyikének) szólógitárosa, a Shadows Fall alapító Jonathan Donais. A
pojáca, nagyon trve kvlt arcok irányából meg is volt a mocskolódás adag, a
szakma és rajongók normális rétege viszont érdekesen várta, mit tud hozzátenni
az Anthrax nagyon jellegzetes zenéjéhez.
A bő két hete megjelent For All
Kings, ha már a Worship Music a viszonyítási pontunk, illetve nincs miért ne az
legyen, egy lényeges eltérést mutat a 2011-es lemezükhöz képest. Szerintem az
eltérést magában az alapkoncepcióban kell keresni. Amíg a Worship egy direkt
megszólalású lemez volt, illetve, főleg koncertekre szánt, húzónótákkal
teletűzdelt dalokat sorakoztatott fel (Earth on Hell, The Devil You Know, Fight
’em til You Can’t stb.), addig a For all Kings egy bonyolultabb, művészkedőbb,
lemezként kevésbé egységes, mégis szétszedhetetlen dalcsokor. Egyszerűbb
szavakkal élve, az átütő erő, az Anthraxra annyira jellemző, néha rapet idéző
gyors kórusok sokkal kevesebb szerepet kaptak. A dalok lényegesen lassabbak, illetve
egyetlen darabon belül is sok tempó és hangulatváltással találkozunk. Ennek
ellenére, az introval és rövid akusztikus, Breathing Out-al együtt, a coverek
nélkül is már 1 órás hosszt elérő, 13 dalos lemez ízig-vérig Anthrax szerzemény.
A mögötte található koncepció tisztán vázolható. Az első két teljes dala (You
Gotta Beleive, Monster at the End) a szokásos pörgős erőgép. A You Gotta
Beleive az előző lemez The Devil You Know dalának egyenes párhuzama, Belladonna
és Ian párbeszédszerű kórusrészeivel. Egészen 3. percéig, amikor teljesen
lelassul, Bello itteni mesés basszus szólamait Donais még finomabb szólói
színesítik, majd visszatér az ének is, egy rövid felvezető szakasznyi szöveg,
aztán ismét teljes zúzásban találjuk magunk. Míg a Monster at the End énektémái
szintén a Worship Music egyik dalához vezetnek vissza, mégpedig a Judas
Priesthez, (no nem az angol zenekarhoz J).
A kemény vonalú dalok a lemez közepén térnek vissza, négy eléggé eltérő, mégis
egyformán erős darabot kell említenünk (Suzerain, Evil Twin, Defend Avenge, All
of Them Thieves). A Suzerain dal valahogy sehol sem Anthraxos, mégis az,
kezdése és hangzása a mai Kreator vonalát vinné (főleg szólói és ének nélküli,
reszelős riffjei), ellenben Belladonna hangja eszünkbe juttatja, hogy kiket is
hallgatunk. Kicsit groove-os, tempóváltásai már-már késői Panterásak, az
összhatás mégis egy heavy metal dalhoz hasonlít. Amire sokan vártak, az a
Worship vonalának követése. Számukra egyértelműen a Defend Avenge- All of Them
Tieves duó biztosítja a kárpótlást, mégis mindkét dal, illetve maga a teljes
lemezből erősen árad a Sound of White Noise hangulata is, ami eléggé fura a
maga módján. Párbeszédet idéző kórus és refrének, reszeléssel közötte, amik
alatt Bello basszusgitárjának hangzása valami leírhatatlanul pofás lett,
számomra a lemez zsenialitása is a hangzásban keresendő. A ráadás az album
zúzós gyors dalaira a záró Zero Tolerance, ami a thrash eszenciáját kegyetlenül
adagolja, a tika-tika dobtémája tanítani való.
Külön kis részként szeretném kezelni
a For all Kings olyan dalait, amelyek nélkül nem volna kerek egész, mégsem
sorolhatjuk az előzőleg említettekkel egy kalap alá őket. A már-már glam
balladásan induló, negyedik Breathing Lightning az egyik kiemelkedő pillanat.
Nagyon nehéz fogást találni rajta, sokkal inkább a klasszikus Anthrax albumok
hangulatát hozza, a magasabb énektémák esetén Belladonna hangja ebben a dalban
számomra nagyon Jonathan Davist idézi, pedig a dal szerkezetében semmi nu-metal
nincs. Picit a prog-power vonalat is eszembe juttatja. Nagyon kíváncsi volnék
olyanok véleményére, akik a lemezről ezt a dalt hallanák először. A majdnem
nyolc perces Blood Eagle Wings is nehezen megközelíthető pillanata a For all
Kingsnek. Nagyon a Bush korszak Anthraxát juttatja eszembe. Mindkét dal apró
pillanatai akár a Black Lodge, megosztóak, mégis zseniálisak.
A
lemez utolsó előtti darabja ismét egy teljesen más történet. A This Battle
Choose Us kezdése egy Bush dal stílusát adná, Belladonna énekével, ez után egy
modern Anthraxos középrészt találunk, a zárás pedig egy akkora reszelés, mint
amivel a fénykor dalaiban, mint pl. az I am the Law-ban találkoztunk, viszont
egy jóval prog-poweresebb megközelítésben tálalva. Zseniális, picit talán mégis
túladagolták ötletekkel. Ez pedig enyhén a lemez kritikája is, ötletgazdagsága
néhol túlzásokba megy át.
Ítéletet hirdetni sosem
könnyű, véleményt formálni picit egyszerűbb. Abban biztosak lehetünk, hogy a
For all Kings eléggé megosztóra sikeredett, több más kritikát is olvasva, nem
értek egyet azokkal a véleményekkel, amelyek jó pár dalát a Worshipra már nem
felférő ötletnek titulálták. Szintén alaptalannak érzem a borítót szekáló
emberek támadását. Tény, hogy rejlik benne kis önimádat, saját kultusz
erősítés, viszont megkérdőjelezhetetlen, hogy a zenekar tagjai megérdemlik
státuszukat, semmi esetre sem Manowar szintű öndicséret. A lemez szerkezete,
amely zúzósan kezdődik, majd nagyot lassul, közepén ismét erőteljes, gyors,
zárása pedig pokoli pusztítás, talán jobban emészthetővé teszi különlegesebb, a
nagyobb részek között megbúvó dalait, amelyek első hallgatás után furcsának
tűntek, ha már erre kitértem, elsőre tényleg sokkal emészthetőbb és direktebb a
lemez második fele. Egyértelműen azon albumok közé sorolnám, amelyek sok
hallgatás után értéklehetők teljességükben. Hangzása valami hihetetlen jóra
sikerült, Donais ízes szólói koronázzák az összhatást (bár nálam nem verik a
klasszikus albumok Spitz szólóit). Ritkán minősítek egy lemezt tízes skálán, az
erős 8-8,5 szerintem reális pontszám
Az Arion zenekar 2011-ben alakult Helsinkiben, így nem egy nagy múltú, de annál ígéretesebb jövőjű zenekarról beszélhetünk.
Az debüt albumukat Last of Us címmel adták ki 2014-ben, erről fogok most pár sort írni.
Az első számnak stílusosan nem „Intro” lett a címe, hanem „The Passage”. Igazán epic hangvételűre sikeredett, amit akár a Two Steps From Hell is megirigyelhetne. A második szám már belecsap a lecsóba. Aki először hallgatja, ne ijedjen meg; ez nem egy új Nightwish album lesz! J Az Out of the Ashes egy hömpölygő, szimfonikus betétekkel tarkított, (főleg rézfúvósok vannak jelen) ultrabrutál szinti szólóval és egy eléggé figyelemreméltó sikollyal ellátott nóta lett rendesen elindítja az albumot. A vokál témákról nem is beszélve. Aztán a Seven-nél már előkerül a duplázó is, egy rövid zongoratéma után be is izzítja Topias Kupiainen dobos. Verzéknél persze visszavesz, ettől lesz tempóban változatos, és refrénre kiteljesedő számmá. Talán itt meg is említhetjük (ha nem is név szerint) a felvétel készítőit és masterelőjét. Gyönyörűen szól mind a dob, és rendesen kivehető a szimfonikus téma is, szinte elhiszem, hogy ott van a zenekar, és ez nem másnak köszönhető, minthogy ezek nem szintetikus hangszerek! A rézfúvós betétek és más szimfonikus hangszerek ténylegesen föl lettek véve studióban. Akármilyen amatőr zenekarról is beszélünk, mindent megtettek a kívánt hangzásért!
A következő számnál nem meglepődni, még mindig nem Nightwish szól! :D Pedig a Shadows eleje erősen a Candence Of Her Last Breath-re emlékeztet… a Shadows egyébként még egy másik finn együttest is idéz, a refrénben való falzettbe hajlítást az énekes, Lassi Vääränen részéről akárcsak egy Rasmus vagy egy HIM számban hallanám.
A You’re My Melody lelassítja az albumot, egy szép zongora aláfestéses szám, a háttérben hegedűvel, és kórussal. Azt meg, hogy mit idéz a zongoratéma nem kell többször leírnom.
Ezután jön az I Am The Storm. Itt már nem lepődtem meg semmin. Hozza az eddigi szintet; reszelős gitártémák, breakdownok, sőt a végén még tárcsázó hangot is hallok! :D
A következő szám a Burn Your Ship. Ez egy hosszabb, majd’ hét és fél perces sláger, vagy legalábbis az lesz belőle. J A szám kiteljesedése egy duplázós darálás kórussal, majd hirtelen leáll, és mintha a Karib-tenger kalózai filmzenéje kezdődne (persze csak hangulatra), és innen megint a refrén, majd egy lezáró rész, ahol még mindig a Karib-tengerenen érzem magamat!
A Lost ezután egy modernebb melodikus szám, akusztikusgitár aláfestéssel a verzékben, és van benne egy szép szintiszóló is.
És jön a Last Of Us. Olyan mesterkélt feszültségfokozással a refrén előtt, hogy a refrén kiteljesedésénél úgy érzem, mintha ezer éve ismerném az albumot. A szóló szétszed, de már meg sem lepődök… Lassi Vääränen énekes nevét pedig hadd jegyezzem meg még egyszer, itt is nagyon énekel.
A bónusz számok előtti utolsó tétel a Watching You Fall. Egy breakdownnal kezd, majd megy a verzével a téma, a kiállás a refrénnel tempót felez, majd utána egy lassú misztikus témába vált, és gitár-szinti felelgetés következik, majd innen megint témaváltás jön szép lassan egy gitárszóló keretében; a kezdéshez hasonló, kissé kaotikus, amit az ének M. Shadowshoz (Avenged Sevenfold) hasonló screammel fejez ki, közbe pedig egy technikás szinti szóló van iktatva. A szám végén a felgyülemlett feszültséget pedig a szinti vezeti le.
A New Dawn (bonus track) a megszokott rézfúvós lüktető témával kezd a verze pedig a basszusgitár-akusztikus pengetéssel viszi tovább a számot, hogy aztán megint jöjjön a rézfúvós-kórusos téma, és így tovább. Hozza a szintet.
A lemezre rákerült még egy Shadows edit version, erről nincs mit beszélni, kicsit más, van benne egy kis trance-s aláfestés.
Van még egy Lost, és egy Last Of Us akusztikus verzió is, mindkettőnek cajon, akusztikus gitár, és zongora az alapja. Összességében nem lehet rosszat mondani az albumról. Ez egy modern szimfonikus-melodikus power metal album, ami lehet, hogy nem fogja meg a thrash, vagy death rajongókat, mondván, hogy az ének nyálas. Akit zavar, ne hallgassa, engem nagyon megfogott, és remélem sokaknak még újat tudtam ajánlani vele.
Warrant – Németország egyik legféltettebb underground speed metal kincse, ami 2014-ben új albummal jelentkezett.
Célszemély: Dudás Attila – A hazai underground egyik ismert alakja, egyben a Fekete Terror Productions tulajdonosa és a Tales of the Morbid Butchers fanzine egyik szerkesztője.
+ Jerikó falai leomlanak – múltidéző cikk a tavaly 30. születésnapját ünnepelt első Helloween lemezről. + Metal ajánló – zenekari biográfiák. + Lemezismertetők – 50 lemezismertető, hogy mindig legyen mit hallgatni!
Személyesen a debreceni Rocknessben is megvásárolható!
